2017. május 1., hétfő

"Kösz jól vagyok, egész nap fagyizok"

Stílszerűen a Bikini-dal jutott eszembe, amikor a posztot kezdtem írni (ha már itt koncerteztek a kerületi napokon, bár igaz, nem jutottunk el, de mégis, már felmerült bennünk a gondolat, hogy akár meg is próbálhatnánk a fiúkkal együtt egy este 8-kor kezdődő szabadtéri koncertet - mert nekünk már ilyen nagyfiaink vannak). Egyébként meg Vilmának, aki itt érdeklődött és Vivinek, aki e-mailt írt (meghatódtam mindkettőtől) ajánlanám a soraimat.
Szóval úgy általában megvagyunk, de egyrészt úgy tűnik, még tart a nem túl beszédes időszakom, másrészt meg vannak azért kisebb-nagyobb bosszúságok, nehézségek, amik szintén nem tettek túl szószátyárrá, harmadrészt pedig mostanában egy órával később kelek, így mire felmerül bennem, hogy írhatnék, eltelt a reggeli sajátidőm. Na, de majd most!

Először is, még nem számoltam be a bőrgyógyásznál majd' két hete tett látogatásomról, mert nem bírtam róla írni. Úgy jöttem ki, hogy végre, végre, találkoztam egy olyannal, aki normális (mert azért voltak már rossz tapasztalataim öt méter távolságról ajakbiggyesztve felém néző típusúakkal, akik aztán persze nem találtak megoldást az aktuális problémámra, mindezt úgy, hogy még én érzem magam betolakodónak, amiért odamentem, és másoktól is sokszor hallok hasonló beszámolókat), aki még magyarázott is. Szóval végre van diagnózisom, amiről elég sokat megtudtam ott a rendelőben, aztán meg utána, amíg napokig kutattam, olvasgattam a világhálón. Az előbbinek megörültem, az utóbbitól letargikus lettem. Volt egy hétvége, amikor nem csak itt nem volt kedvem megnyilvánulni, az itthoniakkal sem voltam annyira beszédes. Aztán jött más bosszúság, és a látogatás emléke elkezdett halványulni. Egy - jelen állás szerint - gyógyíthatatlan autoimmun betegség, aminek a kialakulása, oka nem ismert, a tünetei kezelése pedig bizonytalan, nem dobja fel az embert. Az vigasztal valamennyire, hogy ha minden igaz, így kb. 25 év után már van neve a gyereknek, de az semmiképpen nem, ami még elhangzott ("és tényleg soha egyetlen orvos nem mondta még, hogy ez lehet a probléma?", illetve "csoda, hogy ennyi év után csak ennyi a panasza"), bár az is igaz, hogy éppen viszonylag tünetmentes állapotban jártam nála. Az meg külön öröm számomra, hogy hónapok óta először azóta is az vagyok, és valóban, mert utána én balga megnéztem pár képet, és elborzadtam tőlük, ugyanakkor meg újfajta szorongás támadt bennem a képektől és egy fórumban olvasottaktól, hogy ez még rosszabb is lehet. Mindenesetre most abba kapaszkodom, hogy talán nálam megmarad az az állapot, hogy "csak ennyi" a panaszom. A lényeg, hogy van valami gyógyszer (amivel napra nem lehet menni, gyakori vérkép-ellenőrzéssel jár, és utána min. két évig nem szabad babát vállalni - ez utóbbi nem érint bennünket, csak a gyógyszer milyenségét jellemzi), amit a közeledő nyárra tekintettel közös megegyezéssel ősszel vetünk be. Addig meg kaptam egy háromhetes másfajtát - gondolom, átmeneti segítségnek. Ha meg a gyógyszer nem segít, műtét - de eddig mindenhol azt olvastam, hogy egy helyen végrehajtott beavatkozás után más helyeken jött elő a probléma, így az számomra nem annyira vonzó. Azt hiszem, elég is ennyi erről, nem akarom nagyon belehergelni magam a témába, mert legalább már nem ez foglalkoztat egész nap.
Aztán voltak még olyanok mostanság, hogy az autónk nyárigumi-cseréje alkalmával két defektes gumit szedtek elő a gumis raktárából, az egyik javítható, a másik lecserélendő állapotban volt. Az előző cserénél is volt egy ilyenünk (plusz még tavaly egy padkázós defektünk nekem köszönhetően), ami már olyan nagyszámúnak tekinthető szerintem, hogy érdemes elgondolkodnom, nincs-e mögötte szándékosság. Például engem is zavar, hogy alig tudok úgy hazajönni, hogy a kapunk előtt legyen hely (két oldalt üzlet, szemben iskola - van bőven ok, és akkor azokat ne emlegessük, akik két helyet foglalnak egy kocsival), de nem tennék ki szögeket a kapu elé, viszont lehet, hogy az én munkahelyem környékén, ahol az ott lakók valószínűleg szintén ezzel küzdenek, talán valamelyikük ezzel szórakozik. De legalább viszonylag olcsón megúsztuk az egész cserét (hála a családfő főnökének, akinek volt még egyetlen ilyen gumija otthon, amivel ugye egymagában nem sokat tudott kezdeni).
Aztán szintén mostanság jött elő egy évek óta visszatérő problémánk itthon is, a konyhában ismét dugulásunk támadt. Kétszer hívtunk ki korábban, még évekkel ezelőtt elhárítót (és hát elég kemény ára van egy ilyennek, a koszról, szagról már ne is beszéljünk), hogy utána lefolyjon a víz a mosogatóból, de rá kellett jönnünk, hogy ez valami rendszerhiba lehet a házunkban, mert azóta is vissza-visszatér a probléma. A családfő beszerzett a házi szerszámai közé egy csőgörényt, amit időnként bevetve ideig-óráig segített, ráerősítve némi vegyszeres megoldásokkal, de mostanra túl rövidnek és hatástalannak bizonyult a kombó. Így, miután most is hetek óta küzd, és tegnap is bevetett már egy plusz csőgörénnyel megerősített célszerszámot (és közben izgultunk, nehogy bennmaradjon a hozzáragasztott vége, aztán az okozzon javíthatatlan dugulást), a hosszú hétvége kellős közepére jutottam oda, hogy akkor most üsse be a keresőbe a "nonstop duguláselhárítás" szavakat, aztán kerüljön, amibe kerül, kérjünk segítséget. Jött is az ember tegnap este a felszerelésével (addigra gyorsan megfürdetett és megvacsoráztatott gyerekeket pateroltunk fel az emeletre, én pedig a teraszra menekültem), amit még megtoldott két valamivel, mert láthatóan ő sem boldogult elsőre. Most megint működik a rendszer, de elég egyértelműnek tűnik, hogy valami kókány megoldás lehet a csatornázás, túl hosszúra hagyták a konyhai csatornarészt, és ez a probléma újra és újra elő fog kerülni a jövőben is, hacsak nem törünk fel mindent és csináltatjuk meg másképp. (Ami nekünk a csatorna, a szomszédéknak pl. a villanyvezetékek, meg a mérőórákon nem érzékelhető fogyasztású csapok léte - valahogy úgy tűnik, hogy ebben az udvarban ügyesben oldottak meg anno sok mindent, aminek persze most mi isszuk a levét.)
Aztán vannak még olyanok, hogy nem látjuk még, hogyan fedjük le a nyári szünetnek azt a részét, amikor az iskolásunk már itthon van, az óvodásunk meg még nem, meg az a doktornő, akit kinéztem Ábel orrmandula-projektjében megmondónak, hogy kell-e műtét, megváltoztatta a rendelését, és egy héten csak két órányi időnk van bejutni hozzá (persze munkaidőben, naná), na, persze, izgat bennünket, hogy vár-e ránk még ilyen kórházasdi, a munkahelyem is egy érzelmi hullámvasút (ez nem is érdemel most több szót), a családfő meg kapott egy ajánlatot egy konkurens cégtől, ahol nagyon számítanának rá, megható módon bármire nyitottak lettek volna, ha mellettük dönt, de mégsem merte meglépni, mert kettőnk közül ő a biztosabb pont a gyerekek hétköznapjai rendezésében, és még pár ilyen nyalánkság.
Hát, mindig van min agyalni, na!

Egyébként meg mindezek ellenére jól elvagyunk. A fiúcskák jól vannak, továbbra is aktívak, sok türelem kell hozzájuk (ami persze nincs meg mindig bennünk). Ákos kiterjedt társadalmi életet él, osztálytársakkal járnak el ide-oda, egymáshoz, mi meg nem vagyunk semmi jónak elrontói. Ábel is kifejezte óhaját, hogy szívesen vendégül látná valamelyik óvodástársát (most még változtatgatja, melyiküket kellene meghívnunk, de csak eldönti majd, és persze, hogy megtesszük, neki is jár a barátosdi). Voltunk egy premier előtti zárt körű előadáson egy nemrég megnyílt színházban, utána ebédeltünk egy gyerekszemmel nagyon vonzó dzsungelben étteremben. Mi meg várjuk a nyarat, amikor kétszer egy hétig csak kettesben leszünk itthon, addig meg a magasba tartjuk a fejünket, hogy túléljünk. :-) Na, jó, nem, azért vannak jó dolgok az életünkben. Például a héten csak úgy gondoltam egyet, és elmentem egy kiállítás-megnyitóra itt a kerületben, ahol egy volt kolléganőm munkái is megjelentek (ilyen még nem volt, ez egy saját jogú programom, amit magamtól eldöntöttem - aztán persze furcsán alakult, mert a családfő aznap vidéken dolgozott, Ákos színházban volt, így Ábelt megnyertem kísérőnek, és mégsem lett saját program belőle). És családilag-össznépileg beneveztünk a hétvégén a kerületi bicikliversenyre (amire még bevállaltuk az egyik osztálytársnőt is, akinek a szüleinek nincs biciklije), és egész jól megugrottuk (konkrétan amikor Ákos lerobbant biciklijét egy vadidegen apuka félreállva a mezőnyből megszerelt, a mi nagyfiúnk olyan tempót diktálva próbálta behozni a lemaradását, hogy alig bírtam vele lépést tartani, hiába szólongattam, hogy nyugodtan lassítson, csak tekert konokul, szótlanul - ez a küzdőszellem új számomra, még nem láttam ennyire kitartóan a saját határait feszegetni). Tegnap délelőtt pedig Ákossal kettesben vásárolgattunk kicsit, aztán kapott egy kényeztető fagyit (amíg én mindent cipeltem, de jó volt a nagyfiammal kettesben lenni), aztán amikor ő elment vendégségbe, Ábellel tettünk egy jóóóóó nagy kört a környéken, ő biciklizett, én futottam siettem a nyomában, és nagyon büszke voltam rá, hogy ilyen jól bírja. Délután meg kigazoltam a kertet (amíg a családfő dugulással küzdött), és a körém sereglett szomszédékkal mára egy spontán programot beszéltünk meg (ami biciklis lesz valószínűleg, bár nem számoltam a mára a biciklis-nagysétás-gazolós mozgások hatására jelentkező izomlázzal).

És külön öröm számunkra, hogy talán végre jó idő is lesz, és állandósul a reggeli madárcsicsergés, meg tervezgethetjük az egyéb hétvégi programokat (például három hét múlva ismét lesz otthon nagycsaládi összejövetel a falu erdészházában, ahol az unokatestvérekkel, nagynénikkel-bácsikkal együtt úgy közel ötvenen leszünk), másnap reggel meg sietünk vissza, mert színházba megyünk Ákossal... és... és... azért összességében jó az élet, nem?!

5 megjegyzés:

Lazac írta...

Szokatlan volt a hosszú hallgatásod, de azért néha láttam a Családfő képeit, így sejtettem, hogy majd jössz és írsz is. Remélem ez a most felfedezett dolog nálad tényleg nem fajul tovább, és ha ennyi ideig így volt, akkor már nem lesz rosszabb soha. <3

elem29 írta...

Örülök, hogy írtál!
A betegség összefügg a pajzsmiriggyel?!Családban volt hasonló?
Kitartást, az élet szép, ma már süt a nap is!

krikszi írta...

Hiányoltalak én is, de mindig annyi rengeteg programotok van, gondoltam, megint abban dúskáltok, és lám igen, nopesze, némelyt szívesen kihagytátok volna, gondolom.....
Tudod, ezért (is) jó írni (blogot akár :) ), mert mire a végére ér az ember a rinyának (vagy mesélésnek) addigra rájön, hogy végülis az a fránya mérleg csak jófelé billeg, és igen, szép az élet.... csak amikor több rossz jön egymás után, és mondjuk nem felváltva és egyensúlyban a jóval, akkor kicsit a "rosszullátó szemüveg" van rajtunk...
Mára szélmentes időt - merthogy mi is bicajozást tervezünk, szóval remélem, nektek is (ésnekünkis....) összejön!

Vivien Vincze írta...

Örülök, hogy jól vagytok :)! Hiányoltalak és picit aggódtam is mert ez a nagy csönd, valahogy nem jellemző rád :)... Mondjuk értek mindent, azt is, hogy ilyenkor szerintem egy viszonylag új helyzettel - gondolok itt a betegségedre - meg kell valahogy barátkozni, be kell tudni fogadni és ez nem egyszerű, meg nem is megy se könnyen, se gyorsan. Az viszont figyelemreméltó, hogy ez a dolog - ahogy az orvos mondta - nem súlyosbodott, úgy, hogy kezelve sem volt, szóval itt kell megragadni szerintem a gondolatot :)! Sokat nem tudok az autoimmmun betegségekről, de azt hallottam több helyről, hogy itt nagyon érdemes fejben és lélekben is kezelni a dolgokat, esetleg megpróbálni megkeresni az okokat, a kialakulás kezdetét, bár ez azt hiszem minden problémára igaz, de itt valahogy különösen ez ragadt meg bennem... Ölellek :)!!!

Vilma Kovakövi írta...

Remélem, a nyavalyád tényleg nem fajul tovább, ez igazán nem lenne szép tőle, ha már ennyi ideig nem okozott annyira komoly problémát, mint amit okozhatott volna.
Örülök, hogy írtál végre, és hogy minden nyűg ellenére azért jól vagytok. :)