2017. május 8., hétfő

Tesós

A szombati kellemes időt a kölkök teljes egészében az udvaron élvezték ki. Eléggé összejöttek, ráadásul mindenki itthon volt, így akadt játszótárs is. (Az más kérdés, hogy mindkét családnál a nagymamák is itt töltötték a hétvégét, én meg sajogtam kicsit, hogy nálunk nincs nagymama... de ilyen nagy távolságból egy még dolgozó nagymamát nem tudok elrángatni két hétvégén is anyák napi ünnepségre... pedig az oviban tanítottak nagymamás verset is a gyerekeknek, a suliban pedig komplett műsorra készülnek, ahova az egész család hivatalos...) Így, bár terveztem valami kiruccanást, végül nem mentünk sehova. Attól még nem volt nyugis a napunk, fél szemmel mindig figyelni kellett a gyereksereget (a családfő hol az egyik, hol a másik ablakban lógott, mert egyikből sem lehet belátni az udvart, vagy én üldögéltem a teraszon ugrásra készen). Volt is ez-az, például Ákosnak az egyik meglazult cipője átrepült a szomszédba, szerencsére egy tetőre, ahonnan létráról egy teleszkópos bottal vissza lehetett szerezni, és Ábelt pedig többször fegyelmezni kellett, a szomszéd gyereket meg még többször, mert veszélyesen kardozó mozdulatokat tett Ábel felé egy lapátnyéllel, majd egy seprűvel (sajnos nagyon egymásra vannak kattanva, pedig nincsenek jó hatással a másikra...).
Vasárnap meg az eső hatására úgy gondoltam, hogy akkor egy kuckózós napot tartunk itthon. Lett volna lehetőség játékra is, de valahogy nem találtak egymásra. Ábel mindenáron váras-katonásat akart játszani, Ákos pedig "már túl nagy"-nak érezte magát, így ketten állítottuk fel a hadsereget a kicsivel, míg a nagy duzzogott, aztán beállt az apja mellé főzeléket főzni (meséltem már, hogy a Konyhafőnököt végig izgulta, és a döntő estéjén jó időben lezuhanyzott, hogy láthassa az elejétől a végéig?). Volt egy kis csetepaté is köztük (a felállás mindig ugyanaz, Ábel csapkod, Ákos nyávog - aztán amikor azt mertem mondani, hogy védje meg magát, feljogosítva érezte, hogy ő is csapkodjon, na ez sem volt jó megoldás).
Így hát a délután kellős közepén morogtam a családfőnek, hogy akkor most induljunk el valahova, mert megőrülünk tőlük. Az utolsó pillanatban kitalálta, nézzük meg a közeli elkészült parkot. El is gurultunk arrafelé, ott szabadjára engedtük Ábelt is a bicajával, és körbe-körbe kerekeztek a jól belátható terepen, aztán végigpróbálták a szabadtéri sporteszközöket, majd játszótereztek. Akkor ott, ahogy egy húron pendültek, azért valami testvériség megcsillant előttünk.
Ezt a hintát én is kipróbáltam Ábellel, jó buli, csak hamar ki akart szállni, nagy bánatomra:
Azért a nagyfiú is olyan kicsi tud lenni néha, elbogarászik mindennel, a kicsi meg követi, és nagy az egyetértés köztük, és ez jó érzés:
Ákosról újabban nem lehet normális képet készíteni, mindegyiken grimaszol:
Elégedetten indultunk haza, Ábellel még megvívtunk, hogy akarjon visszaülni a gyerekülésbe, mert az úttesten még nem bízunk benne (úgy alapból sem, valahogy a szabálytisztelet csak nyomokban fedezhető fel benne), de előtte le kellett fárasztani (a számításunk bejött, a rövidke lábai elég hamar elfáradtak a sétáló részen, utána már nem hadakozott). Nem jókor érkeztünk, az egyik szomszéd gyerek még kint volt, a másik kettő akkor ért haza a szüleivel - újabb vívás következett, hogy mi már bemehessünk vacsorázni, mielőtt végeláthatatlan játékba kezdenének, de végül nyertünk.
Azért most már tényleg jól jönne egy olyan hétvége, amikor nem kell esőtől, széltől és azt követő náthától tartani.

3 megjegyzés:

Lazac írta...

Reméljük eljön már egy ilyen hétvége is hamarosan. A fiúk nagyon aranyosak, mint mindig. ♥ Kolosnak is volt ilyen időszaka, szerencsére kinőtte, most mindig a hüvelykujját emeli a magasba, minden képen :)

Vilma Kovakövi írta...

Ahh, de jó az a hinta.... :)

Vivien Vincze írta...

Nekünk is nagyon hasonló hétvégénk volt :) , a fiúk édesek és hamarosan a jó idő is itt lesz! Ilyenkor tavasszal azért mindenképpen nyugodtabban tekintgetek előre rossz idő esetén, mint ősszel, akkor mindig attól tartok, hogy esetleg a cudar napok állandósulnak és hirtelen tél lesz...