2017. június 30., péntek

Önállósodik

Tegnap este egy amolyan nőieset sikkantottam a meglepetéstől, majd rögtön végigfutott rajtam a "mi lett volna, ha"-ideg. Egyesek mostanság nagyon határozottan önállósodni akarnak, így például megteszik azt, hogy amikor még kapnak öt percet a kádban ("és az sok, anya?", "hát, attól függ, néha nagyon soknak tűnik"), saját kezükbe veszik a dolgok intézését és egyszercsak megjelennek a nappaliban, A legkisebb ugrifüles feszegeti a határokat, és egyre több mindent önállóan szeretne megcsinálni (és mindezt úgy, hogy nem figyelmeztet előre, nehogy véletlenül kéretlen jótanácsokkal lássam el, vagy netalántán segítsek neki), így tegnap gondolt egyet, kimászott a kádból, úgy-ahogy megtörölközött és vigyorogva kisétált. Olyan apróságokkal, mint a tusfürdővel megfürdés, gyanúm szerint nem foglalkozott. Annyira büszke volt magára, hogy nem volt szívem visszaküldeni, sem leszúrni, de azért ejnyebejnyéztem egy sort, hogy érezze a tette súlyát.
Egyébként meg ő az kettőjük közül, aki egyévesen képes volt úgy kiszaltózni a kádból (de komolyan megpördült közben a levegőben), hogy ott álltam mellette, csak éppen másfelé néztem. Aztán egyszer meg a ház előtti lépcsőről szaltózott le (és ez is tényleg majdnem egy teljes fordulás volt), még szerencse, hogy kis hátizsák volt a hátán, amire ráesett, és nem ütötte meg magát különösebben. Egyébként is résen kell lennünk, a minap csak félig érzékeltük, hogy valamivel a kezében beiszkol a szobába (mondjuk az titokzatos arckifejezése miatt gyanakodnunk kellett volna), majd azon nyomban megszólalt a családfő telefonja, én hívtam - néztünk egymásra döbbenten, és amikor felvette, rájöttünk, hogy a mobilommal lépett le a csibész.
Én már egyéves korában megmondtam, hogy ez a gyerek más lesz, mint a bátyja, és felköthetjük a gatyánkat is mellette.

2017. június 28., szerda

Nyári hétköznapjaink

A családfő mesélte, hogy az óvónő szerint Ábel fájlalta tegnap délelőtt a fejét, aztán ebéd után meg a pocakját (bár azt hallottam, ahogy Ákosnak meg a fülét emlegette), és egyébként két gyereket küldtek haza lázasan. Óh, hát ez szuper. A nyár és a láz számomra nehezen fér össze, ilyenkor mindig belém áll a harctéri ideg, hogy csak kerüljön el bennünket, bármi is az. Miután vacsora közben végigbeszéltük, mi volt aznap az óvodai menü (úgy tűnik, az iskolai ügyeletben ugyanaz, mint az oviban, Ábelnek meg nem árt felidéznie a napi történéseket), és kiderült, hogy vajas-mézes kenyér (amit Ákos imád, Ábel meg sem bökdös az ujjával) a családfő felállította a diagnózist, hogy biztos az éhség okozta a fejfájást, majd a kiadós ebéd a pocakbántalmat. Hát, legyen úgy!
Ákos mind a két napon úgy jött haza, hogy szuper volt az ügyelet. Végül nem a saját iskolájukban vannak, és egyetlen osztálytársa sincs ott, de talált magának egy ismerőst, akivel elvannak, és az is segít, hogy ismerős tanítók felügyelik őket. Amikor a családfő érte ment, már csak páran voltak bent, ő éppen keresztrejtvényt fejtett a tanárnővel, mindenki más mesét nézett. Mesélte is szörnyülködve, hogy képzeljük el, van, aki egész nap mesét nézett. Ő ezek szerint nem, aminek örülök azért.
Hazaérkezés után mindig a medencében kötnek ki. Mivel a hétvégén a harmadik család is felállította a sajátját, most már tényleg egy aquaparkra emlékeztet az udvarunk. Innentől elkezdődik a nagy visongás, meg a ki kit lökött meg/fröcskölt le éppen, így hát a részünkről is folyamatos a fegyelmezés, de örülök, hogy kihasználják a medencét, ha már így megküzdöttünk vele, és kétszer is felállítottuk, mire úgy-ahogy egyenes lett. A családfő rögtön tervet is kovácsolt, és meg is osztotta velem, hogy ha jövőre is odatervezzük a létesítményt, ő majd ácsol neki egy kis dobogót, és tuti vízszintben lesz. 
Amikor kiszállnak a vízből, némi szárítkozás és melegedés után bevonulnak, és rögtön zuhanyozni mennek (nem maguktól, persze, de viszonylag simán), és már pizsamát kapnak. Hát, nem éppen nyári lazulós időbeosztás, de úgy tűnik, nekik nincs ellene kifogásuk, a három gyerekből kettő mamánál nyaral, egy hol van, hol nincs, így játszópajtik sem csalogatják őket ki ismét, és láthatóan nekik is jól esik elcsendesülni. Vacsorázni is simán jönnek, addigra megéheznek a nagy pancsolásban, majd aludni is a szokásos fél 9-kor, hiszen reggel mindenki kel, és megy a dolgára. Az én alvásom a szokásosnál is nem-normálisabb, valamikor ismét elcsúsztam egy további órát, már 8 körül kidőlök (néha félálomban hallom, ahogy pisszegnek, "anya alszik"), viszont 3-4 között kukorékolok. Jók a reggeli nyugis órák, de azért az sem ártana, ha egy kicsit ébren tudnék maradni esténként. A családfő is elfáradt, abból gondolom, hogy mindig éjfél után ébreszt, addigra őt is elnyomja a buzgóság a kanapén, és utána vonulunk fel a szobába.
A délutáni-esti rutin másban is hasonlít a szokásoshoz: másnapi ruhák előkészítése, nyuszi-alj takarítása, némi pakolászás, teregetés/ruhaszárító leszedése, vacsora-varázsolás, aztán reggel úticsomagok készítése (tisztára mint az iskolai időben), és nekiindulunk a napnak. Majd július végétől, amikor az óvodásunk is szünetre jön, biztosan lazulunk picit.
Most amolyan hömpölygős, viszonylag nyugis napokat élünk, de majd felpörgünk, mert hétvégén várjuk az osztálytárs-családokat sütögetésre, aztán Ábel is megy születésnapi buliba.
Jó most ez így, nincsenek nagy történések, de nem baj, mert érzem, belefáradtunk mi is az évbe.


2017. június 27., kedd

Én, a díszpinty

A családfő vigyorogva kérdezgetett tegnap este, hogy kedves voltam-e, és bátorító, és ugye nem kérdeztem semmit a záróvizsgán. Mondtam, hogy ja, ja, érdekes témák voltak (főleg a dolgozatvédéseken), tudtam volna ugyan érdeklődni, de még él bennem az emléke annak, amikor életem első ilyenjén jószándékúan kérdeztem egyet a vizsgázótól, és nem tudott válaszolni. Na, azóta hagyom őket. Hát, miért akarnék én rosszat nekik?! :-) Meg egyébként is ott vannak a tanárok, ők kérdeznek, ha szükségesnek érzik. Én meg ülök ott, és még mindig figyelnem kell, hogy "elnök asszony" mit gondol kérdés hozzám szól, aztán a végén mindent aláírni.
Aziránt is érdeklődött, hogy figyeltem-e végig. Igen, bár néha elkalandoztak a gondolataim, elfáradtam (kb. 4,5 óra volt szünet nélkül), viszont mivel keresték a tekintetemet közben, muszáj volt bátorítóan, figyelemmel, a felkészülésüket megtisztelve odafigyelni, hiszen ez az ő nagy alkalmuk. Bár a végére eléggé szenvedtem, mivel a büfében elszúrtak valamit, és alig volt valami harapnivaló, már a gyomrom is korgott, inni sem mertem, a szék is kényelmetlen volt. 
Tegnap tízen voltak az államvizsgázók, ma is annyian lesznek. Aztán visszatérek a sima hétköznapokba. És bár a főnököm tegnap felhívott és valamilyen új, fontos hírrel kecsegtetett, amit telefonon nem lehet megbeszélni (de ne aggódjak, mert nem rosszat jelent), hiába furdalja az oldalamat a kíváncsiság, a mai menet után is hazaveszem az irányt, mert nincs energiám kitömegközlekedni, majd onnan még hazabuszozni. Éljen a távmunka, az égető feladatokat hazaérve is el lehet végezni.

2017. június 26., hétfő

Debreceni látogatás

Az már biztos, hogy kettőnél már csak négy fiúval együtt nehezebb mozgalmasabb egy hétvége. Mindig van, aki hangoskodjon, méltatlankodjon, de azért elvoltak. Ábel mondjuk a tömegből kitűnésnek más módját választotta, inkább meglepetésszerűen belázasodott. Érkezésünk után már nem ebédelt, de az nem volt annyira feltűnő (vagy csak az éberségünk aludt el), mert hát izgalom bőven van, ha máshol vagyunk és pajtások is akadnak, de aztán amikor délután nekiindultunk a debreceni Nagyerdőnek (amit már vártam, mert nagyon régen jártam arrafelé), a villamoshoz már kókadtan érkezett, a cukrászdában pedig fagyizás helyett lefeküdt a padra - itt már látszott, hogy valami van. Ők onnan a családfővel visszafordultak, mi meg megfogyatkozva indultunk tovább a vendéglátókkal. A maradék jól érezte magát, de hát hiányoztak a távollévők, kétszer is rájuk csörögtem, a láz lement, és a második alkalommal már vidám játék hangjait hallottam a háttérből. Hazaérkezés után rögtön zuhanyzás következett, a fél játszótér homokját hazahozták a ruhájukban és a hajukban. Vacsorára aztán ismét felpörögtek a gyerekek, ezért határozottan és előrelátóan megvétóztam a "négy fiú egy szobában alszik"-projektet, így is volt némi mozgás az este és az éjszaka folyamán. Ábel egyszer hajnalban kijött, hogy kér gyógyszert (szüksége volt rá), aztán kicsit később ismét kicsattogott (minden pohárból kiitta a maradék vizet), és utána már keresztanyja ágyába bújt be, de legalább mellette visszaaludt egészen majdnem tízig. Én kihasználtam a korai ébredésemet, és elfutottam anyuhoz a beígért két csirkéért, meg a zöldségekért, mert nem tudták elhozni. Kaptam puszit és kávét, aztán elváltunk, én siettem vissza a többiekhez, ő meg a szomszéd faluba piacra. Vasárnap délelőttre csak "együttjátszást" terveztünk, de amikor elindultunk volna az udvarra, elkezdett szakadni az eső. Éppen csak annyit esett, hogy a vizes fű helyett a lakást választottuk, ebédelni viszont már a tervezettnél korábban kellett nekivágnunk, muszáj volt őket megmozgatni. A svédasztalos ebéd nagyon jó volt, mindenki talált fogára valót (Ákost kivéve, de végül csak tudtam neki olyat válogatni, ami ízlett), aztán indultunk is vissza. A kocsinál eszembe jutottak a csirkék (mielőtt megláttam volna az előrelátóan magunkkal hozott hűtőtáskát), a családfő visszafutott értük. Sajnos a fiúk pulcsija csak ott maradt keresztanyu táskájában, bár az egyszer majd visszakerül hozzánk, a távcsővel ellentétben, amit még előző nap - vélhetően - a cukrászdában felejtettünk. Így mínusszal zártuk a hétvégét.
Hát, voltunk már összeszedettebbek és kiegyensúlyozottabbak is, de végül legalább ismét együtt töltöttünk egy nettó napot a rokonyokkal. Hazaérve mindenki elég kókadt volt, a fiúk is csendesen tébláboltak, játszottak - ki mivel foglalta el magát, mi pedig örömmel üdvözöltük a megérkező esőt, már nagyon kellett az udvarnak és a fűnek. Este Ábel nem kapott lázcsillapítót, derüljön ki éjszaka, hogy mi a helyzet. Elvileg egy nyikkanás nélkül alszik azóta is, meglátjuk ébredés után, újra kell-e írni a hetünket.

2017. június 24., szombat

Saját jogú szabadságunk

Úgy kezdődött, hogy bár tavaly megfogadtam, nem kombinálom a kozmetikusi és fodrászi szolgáltatásokat, mert egy éve összességében hosszabb időt vett igénybe a kettő együtt, mintha külön-külön mentem volna, de aztán csak rászántam magam. Könnyű dolgom van, mert szólok a fodrásznak (időben, persze), hogy jönnék, ők meg egymás között beütemeznek, az egyikük székéből átülök a másikéba. Mivel délutánosok voltak, nem kellett volna sokkal hamarabb eljönnöm munkából, de önző módon megfejeltem egy nap szabadsággal (mert a családos szabadságnál már csak az a jobb néha, amikor egyedül vagyok itthon, és mivel ez évente kb. kétszer adatik meg, gondoltam, kimaxolom a dolgot).
Aztán persze jöttek a nehézségek (pl. hogyan oldjuk meg a táborozó Ákos hazaszállítását, de erre végül lett megoldás a szintén szabadságon lévő családfő személyében), meg a teendők (mert ha az ember lánya ráérős, gyorsan eszébe jut, hogy a háziorvosnál receptet is kéne íratni - oda végül nem jutottam el, majd kérek időpontot a jövő hétre), sőt eszembe jutott, ha szombaton elutazunk, nem ártana kitakarítani, ha már itthon lógatom a lábam. Aztán voltak más egyebek (mert még mindig nincs a cirkuszos kuponunkon iskolai pecsét, de az továbbra sem lett, mert reggel kaptam egy e-mailt az egyik osztálytárs anyukától, hogy ne is induljak neki, mert értekezlet van a suliban, és senkit nem fogadnak). Sőt-sőt beugrott, hogy bár a munka utáni rohanások elkerülése miatt ügyesen szombatra tettem át a szokásos könyvtárlátogatásokat, most kivételesen mégis hamarabb kell mennem (és ezzel ismét felborult a jó kis rend), ráadásul elfelejtettem, hogy nyáron a könyvtárban rövidített nyitva tartás van, így 15 percnyi nézegetés után finoman szóltak, igyekezzek, mert zárnának (mondjuk egyébként is mennem kellett tovább). Mondjuk listával mentem (magamnak pipacs blogger-barát könyveiből válogattam), Ákos pedig a számba rágta, hogy miket hozzak. 
Nahát, így néz ki az én saját jogú szabadságom: mosás, takarítás, dél körül mégis egy próba, hátha véget ért az iskolai értekezlet (egyébként igen, mert már haza is ment addigra mindenki), aztán hátizsáktól izzadó hátú könyvtárikönyv-cipelés, majd rohanás a szépítkezésre. A családfőé sem kutya: még reggel szétszórta a fiúkat, aztán egy barátjával meglátogatta egy nemrég elhunyt volt kollégájuk sírját, aztán temetésen volt valahol máshol, meg ajándékot vett mindenféle meglátogatandó és szülinapos gyereknek (könnyű dolga volt, a linkeket is elküldtem, miket keressen), aztán mintegy háromnegyedórás itthon tartózkodás után elindult a gyerekeket összeszedni. De legalább utána megleptek, csak éppen egy percnyit késtek, amikor végeztem, és rácsörögtem a családfőre, közben átsétáltam a zebrán, fordulhattam is vissza, mert kiderült, éppen odaértek a fodrász elé. Így hát megünnepeltük a hétvégét és minden mást, és beültünk egy cukrászdába, majd hazaindultunk.
Már a medencében őrjöngő hűsölő gyerekeket őrizve megállapítottuk, hogy bár mindketten szabadságon voltunk, ugyanúgy elfáradtunk, és ráadásul egész nap nem is találkoztunk. Ezek után csomagolni sem volt már erőm, az ma reggelre maradt. És ha már megint kidobott az ágy hajnali 3-kor, beindítottam a mosógépet is. Tudunk élni, na!
A fodrász-kozmetikus kombó eredménye egészen tetszetős lett, Ábel egész este azt hajtogatta, hogy szép vagyok. Ákos feldobottan jött haza a táborból, sok szépet alkottak a héten, minden egyes napi kézműves technika bejött neki. Tegnap festett kövekkel jött haza, előző napon három drótból készített nyaklánccal. (És próbálkozott, hogy ugyanide menne még állatbarát táborba, de rávilágítottam, hogy minden hete foglalt a nyár folyamán.) Egyébként mostanság kezd ráérezni az olvasás örömére, és falja őket (nem tudom, hogy pl. a táborba vitt-e más gyerek is könyvet, de ő a foglalkozások szünetében vagy focizott, vagy olvasott - a saját gyerekkoromra emlékeztet, amikor én is mindig könyvet vittem magammal mindenhova). Nos, nem teljesen jól teljesítettem a kapkodós válogatásban, sikerült is az egyik sorozatból ugyanazt kihoznom, amit legutóbb olvasott. Ábel is jókedvű volt, ők tegnapelőtt állatkertben jártak a még megmaradt óvodai belépőket felhasználva, és úgy egyébként biztosan buli, hogy kevesebben járnak most, és a párakaput is beüzemelték nekik. A családfő meg csak úgy elvan, szegény, a túlélésre hajt, örül a mi örömünknek, és várja azt a hetet, amikor a fiúk mamánál lesznek a nyaralást.
Szép hétvégét kívánok mindenkinek!

2017. június 22., csütörtök

Nyári hétköznapok

Vannak olyan napok, amikor az ember úgy érzi, nem kellett volna az ágyból kiszállnia. A tegnapi ilyen volt. És ha már hülyét csinál magából az ember a munkahelyén, akkor lehetőleg tanúk előtt, például egy min. 35 fő részére kiküldött körlevélben. Aztán meg még derüljön ki az is, hogy az egyik címzettet következetesen elírta, ráadásul valamiféle remélhetőleg átmeneti agylágyulásnak köszönhetően olyan két hasonló nevű személyt kevert össze, akiket egyébként évek óta jól ismer. Áááá, nem is akarok róla beszélni. Jobb lett volna itthon maradni. De legalább utólag tudtam magamon vigyorogni.
A másik meg, hogy most már tényleg nem hiszek az OMSZ-nak. A sokadik alkalommal várom áhítva a beígért záport, zivatart, persze csak az udvarra tekintettel (oké, a jégesőt nem bánom, hogy elmaradt), de egy csepp sem hullik az égből. A várható vízszámlánkra nem is merek gondolni. Arra meg végképp nem, hogy vajon ha mi megyünk nyaralni, akkor fog-e szakadni az eső. Látok rá esélyt.
A munka melletti táborjárat elég megterhelő, de gyűröm. Tegnap meg még az óvodai kör is rám szállt, mert a családfő korán indult vidékre, majd későn ért onnan haza. Így hát ismét én szembesültem az óvodában történtekkel, most például Ábel két zokniját dobta fel a játéktároló kisház tetejére az egyik csoporttársa (pár hete a fél cipője landolt a szomszédban, amit szintén nem vettek észre egyesek, akik elvileg őket felügyelik, és csak nagy nehezen indult el az egyikük segíteni, hogy visszaszerezhessük, csak ne fél cipőben hozzam már haza a gyereket). A betyárbecsület most is működött, Ábel először nem akarta elárulni, ki tette ezt vele, valami olyanról hablatyolt, hogy nem tudja, mi történt, holott akkor azt sem tudta volna utólag, hogy hol vannak a zoknijai. Az óvónők meg magasról lesz...ták a helyzetet, és még egy kicseszett seprűnyelet sem szedtek elő, hogy én lekotorjam a két szerencsétlen ruhadarabot a tetőről. Majd az Ádám bácsi ma, akinek van létrája - mondták, én meg nyeltem egyet, és mondtam, hogy oké, akkor mi most hazamegyünk, csá.
Itthon különben csendesebb az udvar, a szomszédék egyik gyereke már a nagymamánál táborozik, a másik meg valamiért mostanában később ér haza az óvodából. És ez a tény sokat segít azért a hangzavaron, bár tegnap a medencéző fiaink mindent megtettek annak érdekében, hogy a kisebb létszámnak köszönhető nyugalmat megzavarják. A lépcsőn ülve őriztem őket, telefonról próbáltam cikkeket olvasni, de folyamatos fegyelmezésbe torkollott a dolog. Egy ilyen nap után örülhetnek, hogy nem kaptam ki őket a vízből egy idő után, én legalábbis büszke vagyok magamra. Aztán végre eljött az idő, kiszálltak maguktól is, de legalább utána már lehiggadtak.
Ma még megyek dolgozni, holnap szépítő és egészségügyi kört teszek a közelben, aztán becsomagolok a hétvégére, nekiindulunk a debreceni látogatásnak, amit már várunk ilyen-olyan okokból. Hétfőn és kedden államvizsgán leszek (belvárosban, kocsi nélkül), megfejelem egy-két megbeszéléssel ott az épületben, aztán - ha már bőven benne járok a délutánban - szépen időben hazaslattyogok. Ákos iskolai ügyeletben lesz (amit az először meghirdetett saját iskola helyett egy másikba szerveztek át - persze ellenkező irányba, mint amerre mi indulunk), és komoly gondot okozott kiokoskodnom, hogyan oldjuk meg, hogy időben kiviszem, a kocsit itthon leteszem, aztán időben eljussak a vizsgákra tömegközlekedéssel, aztán meg vagy én kocsival, vagy a családfő biciklivel/tömegközlekedéssel hazahozza. Ezen komolyan pörögtem egy sort, aztán szerencsére megosztottam a gondomat a családfővel, aki pikk-pakk megoldotta a dilemmámat - én meg csak döbbenten hallgattam, hogy jééé, tényleg, így jó lesz. Néha annyira le tudok ragadni egy helyzetben, és nem látom a megoldást, hogy hihetetlen.
Na, szóval, benne vagyunk a nyárban, csak lassul az élet kicsit, mert menthetetlenül széthullok apró darabokra.

2017. június 20., kedd

Táborozunk

Tegnap elkezdődött az első táboros hetünk, ami - mivel nem csak a szemben lévő iskolába kell 7 után átcsoszogni, majd munka után hazajönni, hanem a szomszéd kerületbe járunk, és a családi autó nyújtotta kiváltságait is én élvezem - számomra jelent a szokásostól eltérő napi ritmust. És hát a táborban ugye, hiába dolgoznak a szülők ez időszakban is, az iskolánál kicsit később kezdődik az élet. Viszont úgy tűnik, következetes tudok lenni a héten, amennyivel később érek be a munkába, annyival hamarabb kell délután elindulnom. Vagy majdnem. Tegnap kipróbáltam mennyi idő alatt jutok el délután a helyszínre (szigorúan gps-sel, mert nem volt idő kavarogni), és igaz, 5 előtt nem sokkal estem be, mégsem Ákos volt az utolsó, akit elhoztak.
Egyébként nem tudtunk rögtön hazaindulni, mert eleve nem is igazán köszönt vissza, hiába pusziltam meg amolyan nagyfiúsan az arcát, jobban nem mertem lelkendezni, hát csak 9 éves lesz lassan a gyerekünk zokniból varrt nyuszijának még hiányzott a farka, és ő még bőszen tűt keresgélt, cérnát húzott bele, de aztán az egyik ottani hölggyel közösen lebeszéltük a munkálatok folytatásáról, mondtuk, ma is lesz nap.
Kicsit tartottam tőle, hogy a kézműves táborban nem sok fiú lesz (egyébként is a gombhoz kerestem kabátot, a művelődési ház kínálatából a lukas hétre választottam - Ákossal egyeztetve - tábort), de ahogy beszámolt róla, többen is voltak fiúcskák, kettővel jobban barátkozott is, egy harmadikkal meg kicsit. A foglalkozást tartó egyik hölgy kétszer is elmondta, hogy nagyon kitartóan varrogatott, és Ákos is lelkesen számolt be a napjukról. Azt hagyjuk, hogy én ahogy ránéztem a tűvel foglalatoskodó kezére, rögtön elkezdtem aggódni, de nem is baj, hogy nem én tanítom erre. Amúgy sem igazán tudok varrni. Kétszer szúrta meg az ujját, de a szokásos panaszos stílus nélkül, lakonikus nyugalommal számolt be erről is. A művelődési ház nagyon szimpatikus, talán családi házból lett átalakítva, kicsit zegzugos épülettel, árnyas udvarral, ahol hosszú asztalok mentén fogyasztják el a tízórait és az uzsonnát. Tavaly állatbarát táborban járt itt, minden reggel útra keltek, tömegközlekedtek és délután fáradtan estek be. Igaz, az is nagyon bejött neki, de kicsit sajnáltam is, hogy keveset vannak egyhelyben. Na, ezen a héten nem nagyon utazgatnak.
Ma egyébként gyurma lesz terítéken. Kíváncsi vagyok, mit alkotnak.

A pénteki dilemmám is megoldódott, a családfő is szabadságot vesz ki (egy temetésre kell mennie), így én nyugodtan ellehetek a kozmetikussal és a fodrásszal délután, majd ő szedi össze a gyerekeket.
Délelőtt meg beugrok a suliba, meg a háziorvoshoz receptet íratni (és még nem dőlt el, hogy be kell-e mennem a munkahelyi eseményre, ami naná, hogy erre a napra esik). Még tavasszal kinéztem a nagycirkusz új műsorát, és mivel Ákos a kitűnő bizonyítványához idén is kapott kupont, gondoltuk, most ki is használjuk (tavaly ez elmaradt, mert tavasszal már jártunk ott). Találtam is egy szabad vasárnapot a naptárunkban, ízibe akartam is foglalni jegyeket, nehogy lecsússzunk róla. Előtte alaposan végigolvastam a kuponra írt szöveget, és akkor jöttem rá, hogy nem csak a név hiányzik róla (mert azt még tudom én is pótolni), hanem az iskola pecsétje, ami nélkül nem érvényes. Írtam a mozanaplón keresztül az iskolatitkárnak üzenetet, és kaptam is választ, hogy a héten délelőttönként még bent vannak, "tudnak segíteni a problémán". (Az, hogy bocsi, amiért nem pecsételtünk rá, vagy hogy jaj, de jó, hogy jelzi, kedves anyuka, akkor ki is értesítjük a kitűnőink szüleit, hogy pótolhassuk a hiányosságot, nem szerepelt a levélben. Így hát én megtettem legalább annyit, hogy az osztályból érintetteknek írtam, mit csináljanak, ha cirkuszba mennének.)

Szombaton pedig nekiindulunk Debrecennek, és együtt töltünk a vidéki rokonyokkal Ábel keresztszüleivel és fiaival két napot. És ezennel el is telik az első szünidős hetünk.

2017. június 18., vasárnap

Lovas-játszós születésnapi partyn jártunk

Szoktam lelkes beszámolókat írni, de a tegnapi délutánunk az egyik top-történet lesz még sokáig az emlékeinkben. Na, nem a mi szemszögünkből, persze, de végül is ha már a gyerekek szuperül érzik magukat, az félsiker nekünk is.
Szóval születésnapi bulira voltak hivatalosak a fiúk, Ákos a saját jogán (osztálytárs-barát volt a meghívó), Ábel meg valahogy beszivárgott mint kistesó (bár szerintem azért kapott ő is meghívást, mert előtte mi is kiterjesztettük a kerti partys kört az ünnepelt bátyjára, na meg persze az összes szülőre is). Persze megint ő volt a legkisebb, és mivel a leg(ön)veszélyesebb is, mi is ott maradtunk velük. Igaz, én próbálkoztam egy gyengét a családfőnél, hogy szerinte muszáj-e mindkettőnknek ott töltenünk a délutánt, és amikor megsemmisítően rám nézett, még hozzátettem, hogy persze nem a lábamat lógatnám, hanem a virágoskertet bazerálnám gazolnám ki, de ettől sem lett lelkesebb, aztán már nem folytattam az érvelést. Egyébként nem is bánom, hogy láttam az egész bulit, mert sajnáltam volna, ha csak utólag a beszámolókból és a képekből értesülök az egészről.
A bulit ott tartották, ahova az ünnepelt lovagolni jár. Pár ló, tanya szerű élet (a szegletekben gyerek magasságú csalánnal, amit persze megérintett néhányuk), kicsi ház a mindenféléknek, pottyantós budi... A pár tagjai, akiké a tanya, egészen úgy tűntek végig, mint akik baromira élvezik az egészet (de tényleg, és nem megjátszásból), és nem szolgáltatást nyújtanak. Már ettől hihetetlenül családias volt a hangulat. Volt még egy animátor srác, aki olyan játékokat hozott magával, amivel végig pörgésben tartotta a társaságot és szuperül kezelte a gyerekeket, név szerint szólította mindegyiket. A játékokat pedig úgy hangolták össze a lovasoktatókkal, hogy nem volt céltan tengés-lengés, akadt viszont közben lehetőség minden gyereknek lovagolni is, mégsem érezték úgy, hogy kimaradnak másból. Nekünk, szülőknek, csak figyelemmel kellett kísérnünk a gyerekünket, főleg Ábelt (na, meg lovat vakarni, mielőtt az oktató a felnőtteket is rávette, hogy ráüljenek), bár a végére én is eléggé elfáradtam és valamitől még izomlázam is lett.




A buli végére két telefonszámmal gazdagodtam, az animátor és a lovasoktató elérhetőségét is elkértem. Van egy olyan gyanúm, hogy a fiúk újrakezdik a lovaglást ősszel...

Na, és mi hangzott el a kocsiban, amikor a két csapzott és koszos fiúnkkal beültünk? Igen, igen: "És holnap mit csinálunk?" Aztán már itthon vacsora közben finomodott a kérdés: "Elmondanátok a következő hetek programjait, hogy mire számítsak?" Ez elég jogos igénynek tűnt, így elsoroltam a táborokat, napköziket és egyebeket. Mára pedig a Gyerekszigetet terveztük... talán az égiek megkönyörülnek rajtunk, és ez a gyengécske eső, ami most van, kitart, így jogosan maradunk itthon. Szerintem senkinek nem árt egy lötyögős nap, én meg olvashatok kicsit megsüthetem a sütit, ami a tegnapi napba nem fért bele.

2017. június 17., szombat

Lezártuk a tanévet

Az iskolai nyári szünet kitörésének csalhatatlan jele, hogy a munkahelyemen péntekre megszaporodtak a kisiskolás elemek. A közvetlen környezetemben is láttam legalább öt gyereket napközben, de tuti, hogy többen voltak bent. Én is úgy jártam, hogy amikor kimentem telefonálni, futólag észrevettem a főnökömet, aki kiintegetett az üvegajtón, és a mutogatásomra legyintett, hogy nem fontos, ezért ne csapjam le a telefont, aztán az irodámba visszaérve láttam, hogy ott is bővült a gyerekállomány. Jah, persze, végül is az nem olyan fontos, hogy behozta nekem a saját fiát is. :D Logikus persze, hogy összeengedjük őket, meg nála folyamatosan sorban állnak az emberek ezt-azt megbeszélni, sőt egyszer engem is behívott, akkor meg gyorsan odatelefonáltam a kolléganőmnek, hogy nézzen rá az albérlőimre és mondja nekik, hogy nemsokára jövök. Egyébként a fiúk nem sok vizet zavartak, csak mint két gyerek, akik néha kérdeznek valamit, vagy közlik, hova mennek (bár amikor B. egy papírt véletlenül 165 példányban kezdett másolni, akkor ugrottam, és leállítottam a gépet), különben meg elvoltak kettesben.
Munkaidő végével hazaindultunk Ákossal, és ismét elaludt a kocsiban. Nagyfiú, nagyfiú, de azért elfárad egy rövid pénteki napon is. Itthon még éppen időben érkeztem, hogy az utolsó parkolóhelyet elfoglaljam a házunk előtt (nagy keresztünk, jobbról-balról üzlet, szemben általános iskola - ritkán jövök úgy haza, hogy ne álljanak előttünk sorban az autók). El is határoztam, hogy ha mi megyünk Ábelért az oviba, sétálni fogunk, mert én aztán biztosan nem hagyom el a tuti helyet, hogy aztán az évzáróra érkező szülők vagy a telefonos bolt vevői kitúrjanak. De végül nem nekünk kellett hazahoznunk, a családfő időben végzett és mivel ő meg átnyergelt a biciklis közlekedésre, pikk-pakk itthon voltak.
Gyors készülődés után átsétáltunk az iskolába. A felhők már gyülekeztek, így az évzáró vége gyorsra sikeredett, a jutalomkönyveket már felpörgetve osztották ki. Ákos (és még három-négy osztálytársa) lecsúszott róla, mert ilyenkor csak a színtiszta ötösöket szólítják ki. Mire beindultunk az épületbe, villámlott, fújt a szél, a menet vége már kapott is pár cseppet a nyakába. Benyomultunk az osztályterembe, és a tanítónéni kiosztotta a bizonyítványokat, egy-egy személyre szabott rövidke szóbeli jellemzéssel. Ákos az "egészséges fiúgyermek, aki csintalan, és a tanulmányi eredménye kiváló" (értsd: okos, meg szorgalmas, a magatartása viszont nem példás, hanem jó).

A mi büszkeségünk a magatartáson kívül mindenből ötös lett, matematikából és környezetismeretből dicséretet kapott. Nálunk már csak ő volt büszkébb magára. :-)

Elnéztem a szülőket közben. Kialakult a két év alatt egy közösség, köszönhető ez a közös FB-csoportnak is, ahol tudunk kommunikálni, és azon belül pedig kisebb-nagyobb klikkek, amiket elsősorban a gyerekek között szövődő barátságok határoztak meg. Még mindig van olyan gyerek és szülő, akiket nem tudok arcról, névről beazonosítani vagy összepárosítani (az óvodában még nehezebb megy ez), de gondolom, ez később változik. Azokat viszont egyre inkább megismerjük, akiknek a gyerekeivel Ákos barátkozik és az iskolán kívül is tartják a kapcsolatot. Külön öröm számunkra, hogy Ákos idén barátságot kötött Zs.-val, és ez el is mélyült közöttük (látjuk nem egyszer, ahogy össze vannak nőve testileg-lelkileg, mindig együtt, mindig egymás mellett mozognak), mert az apáik is jó viszonyt ápolnak (és a fiúk is jó hatással vannak egymásra, kivéve a csintalanságokat, ugye). A fiúk iskolaidőn is összejárnak egy másik kisfiúval és egy kislánnyal, a szülők értékrendje is hasonló, és ezeket a szövődő szálakat gondoltuk erősíteni azzal a kerti partyval, amit két hét múlva szervezünk. A bulin itt lesz L. is, a kisbarátnő, akivel a bölcsőde óta szintén szoros a kapcsolatuk, és egyébként mi anyukák is jóban vagyunk. Egyszer D. anyukája (aki szintén bölcsis barátság, bár a fiúk nem egy suliba járnak) mondta, hogy most még a mi feladatunk támogatni a szövődő barátságok fenntartását, lehetőséget adni arra, hogy találkozhassanak, és később majd rajtuk múlik, megmarad-e ez a kapcsolat. Ez a mondata nagyon megmaradt bennem, mélyen egyetértek vele, rajtunk ne múljon.
A tanévzáró után a szomszédék jelezték, felköszöntenék a családfőt a születésnapja alkalmából, de mire kivonultunk az udvarra, megérkezett a soron következő zuhé, így rögtön be is mentünk hozzájuk. Hát, öööö, a kinti ilyen összeröffenéseknél már csak a bentiek szülői ideget próbálóbbak, borzasztó hangosan múlatták az időt a gyermekek (megfejelve a kutyájukkal), a diszkógömböt is beüzemelték és buliztak egyet, bökdöstem is a családfőt egy idő után, hogy igya már a borát, induljunk hazafelé. Ábelt kicsit győzködni kellett, miért is akarjon önként hazajönni, nem tudom pontosan a családfő mit mondott neki, de egy fejhangon tiltakozó helyett egy jámbor és együttműködő kisfiúval jött le az emeletről, aki még el is pakolt maga után.
Ezennel lezártuk az évet, hivatalosan is megnyitottuk a nyári szünetet. Éljen, éljen!

2017. június 16., péntek

Kettőt pislantok és eltelik a hét

Még mindig a vasárnapi punnyadós poszt van legfelül, pedig már hol van az előző hétvége?! Úgy telnek a napok, hogy csak na!
Nem sok extra történt velünk, vagy talán mégis. Az első két nap még iskolával ment el, amikor a gyakorlatilag üres iskolatáskába játékok kerültek (Ákos komoly csomagot halmozott fel, felül is kellett bírálnunk, mit vigyen magával), aztán a két tanítás nélküli napra, amikor még volt ügyelet, eggyel kisebb hátizsákba próbáltuk beletaposni a változó mennyiségű játék- és kajaadagot. Ma pedig jön velem dolgozni, és már ijesztgetett, mi mindent tervez magával hozni, még szerencse, hogy péntek rövid nap, és ki is lövünk a végén, mert évzáróra készülünk. Az óvodás pedig mindeközben a szokásos műsort nyomta: reggel ébredés után nem akar menni, aztán meg mégis hajlandó elindulni, hogy aztán délután boldogan fusson az apja elé, majd itthon újult erővel kezdjen játékba kint vagy bent.
A koszossági versenyt - némi előnnyel - a nagyobbik gyerekünk nyerte ezen a héten, bár a ruháik egyformán elhasználódnak a nap végére és komoly sikálás várja őket is minden este. Mostanában elkezdtem neki mondogatni, hogy mit jelent, ha valaki legalább egy picit igényes a külsejére, és nem felismerhetetlen színűre koszolódott ruhában jön haza, vízfolyás-nyommal a karjain (az arcán még az sincs, csak egybefüggő por és kosz, mert állítólag túl magasan van a tükör az iskolai mosdóban, és nem látja benne magát, én pedig biztatom, induljunk ki abból, hogy mindig, de tényleg mindig koszos lesz az arca, tehát legyen alap, hogy megmossa az udvarról beérve). Egyébként az is alap, hogy este előkerül a seprű, a konyhát, ahol az élet folyik, és a fürdőszobát, ahol a levetett ruhákból finom por száll alá, muszáj kicsit összerántani, mert ha nem is látnám, akkor is érzem a meztelen talpammal a lerakódó réteget.
Tegnap, ahogy Ákos hátizsákjának ürítése közben, a sportolós cipőjével a kezemben Ábel segítségére siettem, aki a dinó-hadsereggel éppen bejött az udvarról, és akárhányszor megdöntöttem a kezem, mindig finom por szállt alá. Először azt hittem, hogy a nagy dinó szájából hullik a cucc, meg is gyanúsítottam, hogy homokkal etette szegény állatot. Aztán amikor már csak a zacsis cipővel mentem tovább, akkor is éreztem a szálló port, jöttem rá, hogy Ákos cipőjéből szórom szanaszét a lakásban a fél iskolaudvart.
Esténként együttműködőek, cukik, ettől én is cuki nyugodt vagyok. Ha mégis többször kell valamit mondani, akkor is van annyi önkontrollom, hogy elismerjem, azért működik a viszonylagos rend nálunk, a morgó családfő figyelmét pedig felhívom arra, nem annyira egyértelmű ám ennél a korosztálynál, hogy az udvarról viszonylag harc nélkül be lehet csalogatni őket, vacsora és fürdés után minden áldott este fél 9-kor egy szó nélkül mennek aludni, és nem nekünk kell őket sürgetnünk, hanem a nagyobbik figyeli az órát, és maguktól indulnak (jó, jó, Ábel néha jelzi a nemtetszését, de ez az egyetlen olyan a szabály, ami mindig betartásra kerül).
A munkában amolyan viszonylag kezelhető mennyiséggel dolgozom mostanság. Mindig van mit tenni, de nem olyan vészes. Sikerélmény is akad, hónapok munkájának gyümölcse érik be a jövő héten, aláírnak a nagyok egy megállapodást (naná, hogy szabadságon leszek, így ha sütkérezni akarnék a fényben, be kell mennem délelőtt). Bár a nyár vészesen közeledik, még vannak aktív projektek, még egy-két továbbképzés becsúszik nekünk is, de simán fel tudok állni délután és hazaindulni. Az épületekben kezdődnek a nyári felújítások, ennek jeleként lemázolták a minap a kerítés egyik oldalát, majd suttyomban még egy réteggel átmentek rajta. Onnan tudom, hogy tegnap amikor a táskámban keresgélve a lábazatra tettem és fölé hajoltam, a feltámadó szellő lágyan felkapta a hajszálaimat, amik rögtön oda is ragadtak a kerítéshez.
Az estékre mindig akadt egyéb teendő is a héten. Hétfőn a családfő abszolválta az idei utolsó fociját (mivel egy iskola tornatermébe járnak, nyáron szünetelnek), aztán két este az egyenetlen talaj miatt menthetetlenül tojás-alakot felvett medence kiürítésével, majd egy új helyen telepítésével foglalatoskodtunk. Tegnap este éppen az új helyére vonszoltuk, és a frissen mosott hajas fejemen egyensúlyoztam a sáros aljú döggel, amikor jött a fél szomszéd család, hogy segítsenek-e, de mivel nem igényeltük a támogatást, odaálltak és szóval tartottak bennünket. :D Az övéké már áll egy ideje (bár mint kiderült, szájjal fújták fel, és az is enyhén tojásdad formájú lett), most hogy a mienket is kiraktuk, és fél füllel hallottuk, hogy a harmadik család is készül a sajátjukkal, már látjuk, hogy sikerül egy nagy aquaparkot vízi-világot létrehoznunk a közös udvaron. A közösködés nemigen merült fel, mindenki más és más vérmérséklettel és normákkal működteti a saját strandját, nem igazán lenne jó megoldás azon idegesíteni magunkat, hogy melyik gyerek hogyan használja rendeltetéstől eltérően a dolgokat, aztán meg lehetne találgatni, mitől megy tönkre. Így hát mindenki a sajátjának az épségéért felel, és ez így tiszta. A két medencés este között meg elgurultunk a közeli uszodába, beiratkoztunk Ákossal július közepére úszótáborba, és leegyeztettük, hogy Ábel is járhat-e azon a héten intenzív úszótanfolyamra. Ha sikerül megcsípni neki a délutáni időpontot, logisztikailag mindenképpen kifizetődő lesz. Az a hét így néz ki: reggel Ákost uszodába lead, elmegy dolgozni, délután Ábelt összeszed az óvodában, elvisz az uszodába és lead, utána Ákost átvesz ugyanott a nap végével, majd némi várakozás után Ábelt is átvesz - ez így királyság lenne, és teljesül, amit megígértünk nekik tavasszal azzal kapcsolatosan, hogy mindketten járhatnak úszótanfolyamra. Ezzel a foglalással immáron lefedettnek tekinthetünk minden hetet a nyáron, és ez igazán megnyugvás számunkra. Ákos következő öt hete viszonylag változatos lesz (és még viszonylag könnyen meg is tudjuk oldani az oda- és visszaszállítását, legyen szó bármelyik helyszínről), és majdnem mindegyikhez adódott iskolai kispajtás is, akivel járhat mindenfelé.
Kezdem a reggeleimbe beépíteni a szokásos biciklizéseket is. Józanul haladok, kisebb köröket nyomok, és a minden második napot céloztam be. Valamikor posztot is kell írnom, nem?
A születésnapi bulisorozat is bővült időközben, két hét múlva vasárnapra Ábel is kapott egy meghívást. Hurrá! Az a vasárnap éppen szabad lett volna, így hát szerencsére most már nem kell azon gondolkodnunk, ugyan milyen pózban pihenjünk egy teljes napot itthon, mert egyikünk útra kelhet vele. Bár mit mondok?! Hát a mostani vasárnap is szabad lenne, de mivel a tévében az egyik mesecsatornán nyomatják a Gyereksziget reklámját, most már mindkét fiú kérlel bennünket, hogy menjünk el. Még nem tudják, de mi már eldöntöttük, hogy vasárnap inkább gyerekrendezvényre szeretnénk menni, mint itthon lábat lógatni. Ha meg az égiek megkönyörülnek rajtunk, és eső lesz aznap, hát nagy duzzogva itthon maradunk.
Az egyik reggel később kellett indulnom, ezért kihasználva az időt, elvittem ezt-azt a védőnőkhöz. Felleltem némi kismamaruhát, meg babaágyneműt a szekrényekben. Ezeknek nem találtam eddig gazdát, eladni sem nagyon sikerült korábban (bár nehéz úgy, hogy nem is hirdetem aktívan), ezért a jó kis "szerezzünk másnak örömöt"-megoldást választottuk, a védőnőkhöz máskor is vittem babaruhákat, elvileg mindig mindennek akad gazdája, aki örül neki. És ha már rászántam magam a dologra, a családfő hozzácsapta a babakocsit és a pihenőszéket, amiket a tárolóban bezacskózva őrizgettünk hasonló okokból. Ő időnként elmondta, hogy foglalja a helyet, én meg az, hogy ha lefotóznánk mindent, akkor biztosan el tudnám adni, és utána semmi nem történt. Reméltem, hogy lesz az ismerősi, családi körben új gazdája, de nincs babát váró a közelünkben. Hát, most ki lett minden rakva, bevonszoltam a kocsiból a tanácsadóba a dolgokat (de annak örülök, hogy a pelenkázó állványt nem cipeltette velem el). Az akció után elmentem a megbeszélésre, negyedórát üldögéltem az épület mögötti parkban, jólesett.
Sikerült a jövő hétre beillesztenem egy kozmetikus-fodrász-kombót is (ezt a programot fejeltem volna meg egy teljesen önző és öncélú egynapos saját szabadsággal), csak aznap kell valószínűleg bemennem mégis a munkahelyi eseményre, és csak azt felejtettem el, hogy Ákost délután el kell hozni a kézműves táborból - hát így múlik el nyomtalanul egy saját jogú szabadság feletti öröm és válik megoldandó feladatok sorává. Na, de majd összerakjuk azt a napot is.
Most viszont csak örülök a pénteknek, a feszes, kör alakú medencének és a délután tanévzárónak, és ez elég is lesz mára.

2017. június 12., hétfő

Punnyadós

Jól gondoltam én, vasárnap az égvilágon sehova nem mentünk, én a kapun kívülre sem tettem ki a lábam, sőt az udvarra is alig, csak akkor, amikor teregettem a kimosott ruhákat, és már a vendéglátó kislány anyukájával is kerestettem Ákos eltűnt fürdőgatyáját, amikor a fehér mosásból előkerül (egy komplett mosást tett ki az előző napi fejenkénti 3-3 öltözetük). Egyébként ez sem jó, mert ettől még nem érzem magam kipihentebbnek, bár elolvastam a hétvégén egy teljes könyvet. (Mondtam is a pajzsmirigyes dokinak pénteken, hogy a hajam nem hullik ugyan, de az utóbbi hetekben fáradékonynak érzem magam - igaz, a véreredményem szerint több mint egy év után végre a határérték alá ment a TSH, de olyan picivel, hogy tovább növelte a gyógyszeradagomat.) A fiúkon is érződött az előző napi buli hatása, Ábel egész nap jól elvolt, játszadozott, komplett előadást improvizált a szuper nyuszikkal, de rajta is érződött, hogy előző este későn értünk haza, és estefelé kókadtabbnak tűnt. Ákos meg egész nap morgott, tengett-lengett, mindenen megsértődött (egyszer vidult fel, amikor eszébe jutott, hogy megmutassa az oklevelét, a Mano Monas versenyen második helyezést ért el, láthatóan örült neki). Először felvilágosítottam, hogy fáradt, azért ilyen a hangulata, aztán amikor csak nem állt le, meg is fenyegettem egy idő után, hogy ha így viselkedik, a szombati bulit ki fogja hagyni. Csendespihenő előtt mondtam, vegye halkra a tévét, hátha elalszik közben, de egy óra múlva diadalmasan jött le, hogy még mindig ébren van. Este a szokásosnál korábban is mentek aludni, Ábel úgysem ismeri az órát, Ákost meg lenyomtam verbálisan (és ő a szabálytisztelőbb a kezdődő kiskamaszossága ellenére, így elfogadta).
Délelőtt felavatták a medencét, de Ákos konkrétan öt percen belül már kívül a napon vacogott (kialvatlanság is közrejátszhatott), majd Ábel is viszonylag hamar kijött. Mi meg nézegettük egész nap, mit kezdjünk az egyre inkább tojásformát felvevő medencével. Hiába méregette ki a családfő, meg töltögetett földet a helyére, hogy lehetőleg minél egyenesebb legyen alatta a talaj, nem sikerült teljesen a művelet, és a víz súlyától egyre amorfabb, félő, hogy kiszakad. Ezért most elkezdtük a már egészen meleg vizet locsolásra használni, hogy aztán ha lefogyott, vagy ki tudjuk igazítani, vagy teljesen kiürítjük és mégis csak a kerítésen kívülre rakjuk át.
A héten már nincs tanulás a suliban, üres (pontosabban játékkal megtöltött) táskával megy az iskolásunk. Ennek örömére gyorsan el is pakoltam minden könyvet, füzetet a szekrény mélyére, közben átlapozgattam a hazaérkező rajzokat, dolgozatokat. Ez az év is véget ért. Még most született, most meg túl van a második éven is az iskolában. Ami még döbbenetesebb számomra, hogy a mindenféle plusz gyakorló füzeteket, amiket iskolába készülőknek ajánlanak (még az előző munkahelyemről hordtam haza őket, de nemigen kerültek elő), átvittem Ábel szobájába. Nemsokára már ő is iskolás lesz...
Szerdán és csütörtökön ügyeletben lesz, pénteken jön velem dolgozni, aztán délután túlesünk az évzárón is, kezdődhetnek a táborok és az egyéb megoldások. Az óvoda még tart, július végétől tör ki ott is a szünet. Lassul az élet kicsit bent a munkában is, legalábbis remélem, addig még két záróvizsgán is részt veszek elnökként, már egészen rutinos leszek benne.
Hát, hajrá, vágjunk bele egy következő hétbe!

2017. június 11., vasárnap

Meglepetés-nap a családfőnek, plusz az első ottalvós buli az iskolásnak

A tegnapi napunk igen mozgalmasra sikeredett. Úgy kezdődött, hogy 9 körül meglepetésszerűen beállított A., aki bébiszitterkedni szokott nálunk. Pontosabban én nem csodálkoztam ezen, mivel tudtam, hogy jön, de a családfő annál inkább. Bár már előtte rezgett a léc, mert megjegyezte, milyen csinos vagyok ma (is), és még a karórámat is feltettem a csuklómra, holott otthon nem szoktam. Az, hogy előző nap főzettem vele egy nagy adag tarhonyás húst (hogy a fiúk szombati ebédje meg legyen oldva), meg délután még ki is takarítottunk, annyira nem volt neki feltűnő, úgy gondolta, hogy a szokásos túlbuzgóságom hajt. És az sem lepte meg, hogy már reggel bepakoltam a fiúk hátizsákjába mindent, amire a délutáni születésnapi bulira szükségük lesz.
Szóval betoppant A., én meg közöltem a családdal, hogy az, akinek holnap (ma) lesz a születésnapja, legyen szíves átöltözni, mert mi most kettesben elmegyünk itthonról. Ment is, mint kisangyal, majd miután elhadartam a legfontosabb információkat A.-nek, minden kérdés nélkül elindult velem. Útközben árultam el neki, hogy mi most elmegyünk a workshopra, ahol megtanulunk sajtot készíteni, aztán, ha van kedve, kettesben ebédelünk. Tetszett neki az ötlet, és naná, mindenre lelkesen rábólintott!
Aztán elmeséltem neki, mi történt kb. egy hónapja. (Szőkenős történet következik.) Már agyaltam egy ideje, milyen élménnyel lepjem meg a születésnapjára, tervezgettem, szervezkedtem, majd némi kitérő után eljutottam a főzőiskolákig. Mivel gondoltam, hogy ha egyedül küldöm el, nem lesz neki olyan buli, ezért úgy döntöttem, hogy kettőnket nevezem be, de előtte írtam A.-nek, hogy tudja-e vállalni a fiúk felügyeletét. Majd az egyik reggel beérve a munkába, kikerestem a neten, ahova mennénk, de mivel pörgős nap volt, csak hazaküldtem magamnak a linket, hogy majd a hajnali nyugalomban meg tudjam rendelni a szolgáltatást. Már rányomtam a küldés gombra, amikor rájöttem, hogy címzettként automatikusan az ő nevét adtam meg. Síkideg lettem, hogy most akkor lebukok, de eszembe jutott, hogy régen tudtam az e-mail fiókja jelszavát, mert előfordult, hogy a két fiút párhuzamosan kellett valahova regisztrálnom, és hogy egymás utáni időpontokat kapjak, az ő címét használtam az egyikükéhez. Azt már akkor is örömmel nyugtáztam, hogy nem valami ex-szerelem nevét használja erre, hanem a papagájáét, akit miattam költöztetett el anno, mert az a madár (esküszöm) utált engem, és amikor kettesben voltunk otthon, mindig fejhangon rikácsolt órákon keresztül, bezzeg amikor hazaért a gazdája, kussolt csendben volt. De nem ugrott be hirtelen a csőrös neve, így próbálkoztam ezzel-azzal, végül sikerült belépnem a fiókjába, kitöröltem a saját e-mailemet (szerencsére akkor még nem olvasta). Igen ám, de a fránya telefonjára érkezett egy üzenet, hogy valaki egy asztali gépről belépett az e-mailjébe. Egész nap lapítottam, már napközben is írta, hogy feltörték a fiókját, aztán telefonon is panaszkodott, majd mikor hazaértem, folytatta. Én továbbra is csendben maradtam, próbáltam közönyösen elterelni a figyelmét, de nem hagyta nyugton a dolog, addig rágta a gumicsontot, hogy talált valami internetes oldalt, ahol állítólag IP-cím alapján meg lehet találni az illetéktelen behatolót. Ez a program először a budai Vár környékére helyezte el a keresett gépet (hálásan pislogtam az ég felé, hogy OK, szerencsére nem működik a dolog), de aztán csak kidobta a rendszer a munkahelyem nevét. Ugye el tudjátok képzelni az arcát, ahogy kiül rá a döbbenet, majd felém fordul, hogy "te voltááááál?"?! Mondtam, hogy igen, és hagyjuk is ennyiben most ezt a dolgot. És ő ilyen, ha én azt mondom, hogy hagyjuk, akkor hagyja, fel sem merül benne, hogy rosszat akartam tenni, és az sem, hogy elkezdjen faggatózni - én bezzeg biztos minden eszközt bevetettem volna, hogy megtudjam, mégis miért csinálta ilyet. Hát, most már ő is hallotta a történetet! Jól szórakozott rajta.
A sajtkészítő okítás egyébként érdekes volt, bár én elvesztem egy időre a savó és az egyéb dolgok körül, de végül megismerhettük nagyjából a titkot, és haza is hoztunk néhány darabot az elkészült remekekből. Még nem kóstoltuk, majd ma... Utána elmentünk egy étterembe, ahol olyan jó kis ráérős ebédet fogyasztottunk el. Csak néha gondoltam a fiúkra, de tudtam, hogy jó helyen vannak. A családfő meg örült az együtt ünneplésnek, én meg az ő örömének. :-)

Még korábban kiderült, hogy Ákos kisbarátnőjének éppen ezen a napon lesz a(z ottalvós!) születésnapi bulija. Most már tudom, ha L. bulija van, hűvös idő és eső várható aznapra, tavaly is így jártak az ünneplők. Amikor feltámadt a szél, és elkezdtek gyűlni a felhők, felhívtam A.-t, hogy a kikészített ruhák mellé adjon még a fiúkra egy-egy vékony hosszú ujjú pólót. Azt nem tudom, hogy pontosan mi történt, de Ábel egy rövid ujjúban és a vendéglátóék kisebbik gyerekének nadrágjában volt (a képek tanúsága szerint nem abban a nadrágban érkezett), Ákos pedig Ábel egyik hosszú ujjújában (állítólag abban is ment, és állította, hogy az az övé, persze később vizesen alig bírtam lecibálni róla), amikor valamikor estefelé átsétáltunk L.-ékhez (ahonnan egyébként áthallatszott simán az őrjöngés buli hangja hozzánk is, éppen ezért kicsit nehezen vettük rá magunkat az elindulásra, de várt ránk a behűtött bor). Ott mindenki vizes és/vagy sáros volt, mi még felpakoltunk némi száraz ruhát a mieinknek, lassacskán átöltöztek mindannyian, egyes kislányok a vendéglátó kislány ruháiba, Ákos barátjának mi vittünk száraz nadrágot. A vizipisztolyokat és -bombákat addigra eldugtuk előlük. Segédkeztünk a vacsoráztatásban, majd 9 magasságában hazahoztuk az ovist, aki itthon aludt, bár elég nehezen tudtuk erre rávenni, főleg, amikor rájött, hogy egyedül tölti az éjszakát a közös szobájukban. Ahogy elnéztem őket, meglehetősen jól érezték magukat, és az ottmaradók este 10 után a kapott kép alapján már lecsillapodva egymás mellett feküdtek a padlón elhelyezett szivacsokon, és mesét néztek. Úgy tűnt, mindenki jól érezte magát (bár Ábel egyetlen ovisként kilógott és ki is rekesztődött néha a játékokból), mi viszont ismét elhatároztuk, hogy nem rendezünk itthon bulit ennyi gyerekkel.
Végül is csak a fele létszám jön (igaz, szülőkkel) hozzánk három hét múlva... :D

Én pedig büszke vagyok magamra, mert - a másnapos érzet ellenére, ami biztos nem az egy pohár bortól van, hanem a pörgős naptól - ma már letekertem pár kilométert.
Ma.Biztosan.Nem.Megyünk.Sehova.

2017. június 10., szombat

Akkor ezt most jegyezzük fel!

Tegnap este megkaptuk az értesítést a szokásos havi szorgalom és magatartás jegyekről. Csodálkoztam is, mert nem gondoltam, hogy a csonka hónapban is lesz még osztályozás. Ami viszont még inkább meglepett, hogy a magatartás is példás lett, erre az elmúlt évben eddig egyetlen egyszer volt példa. Lehet, hogy a tanítónéni így év vége felé kedveskedni akart, de mi így is örömtáncot jártunk. :-) Egyébként meg már semmi jelentősége nincs. És legalább utólag igazolva láttuk azt is, hogy beálltunk a sorba, és beszereztünk egyet-egyet az új őrületből, a finger spinnerből. Csak hogy ne stresszeljen senki.

2017. június 9., péntek

Szőkenő újratöltve

A minap hazaérve a munkából, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy na, végre levehetem a sebtapaszt a sarkamról (amit az egyik új cipőm miatt raktam fel, hogy ne törje fel), mert olyan kényelmetlen volt egész nap, ahogy húzta a bőrt, meg karistolta a sarkamat. Le is húztam a ragacsot, erre a családfő röhögve megjegyezte, hogy máskor szedjem le kívülről is azt a kemény papír borítást, és akkor jobban felfekszik a sarkamra a tapasz. Jaaa, hogy ez olyan? Szegény Ábelnek is így ragasztottam fel az egyik sebére a hétvégén, nem csoda, hogy kényelmetlen volt neki, és idővel el is hagyta valahol, inkább tűrte, hogy a papucs piszkálja a sebét.

Aztán tervezgettük, hogyan legyen a medence elhelyezve, mikor rakjuk ki, hogy addigra melegedjen fel a víz, amikor lesz lehetőség használni, és lehetőleg ne kelljen sokat vívni a fiúkkal, amíg nem mehetnek bele a vízbe. Ez egy olyan téma, amit sokat lehet rágcsálni, rákészülve a leendő helyet méregetni, aztán azon vacillálni, hogy nem kellene-e mégis a kis kerítésen túl a házunk mellett elhelyezni, aztán újra meggondolni magunkat - mi is elvagyunk vele egy ideje. Nem egyszerű, mert a medence bazi nagy, a mi kis lekerített udvarunk meg picike, és bár amióta visszacseréltük eggyel kisebbre az eredetileg vásárolt medencét, legalább tudjuk, hogy elférünk mellette a kiskapu felé jártunkban-keltünkben, sőt a biciklit is ki lehet tolni, viszont innentől a ruhaszárítók, napozóágyak csak lapjával tehetők ki, vagy csak részben lesz helyük. Ezért újra és újra megfontoljuk, hogy kívülre rakjuk a medencét, de ott féltjük a szomszédék kutyájától (bár ahogy nézem, az övékét sem harapta még ki az elmúlt napokban), meg ott van a nagy fenyőfa, tűlevelekkel az aljában, hulló tobozokkal, levelekkel, és ráadásul évek óta idén sikerült ott is normális füvet növeszteni, amit lelkiismeretesen locsolgatunk, és egészen jól néz ki, sajnálnánk, ha tönkremenne a medence alatt... szóval van min agyalni. Még az is felrémlik bennünk, hogy mi a francnak kellett nekünk ilyen kerengetős akármi, elég lett volna a tavalyi kisebb, amiben a víz két nap után koszos lesz, de legalább nem kell bele annyi víz, amikor cseréljük. És akkor megszólal a családfő: "Én úgy szeretlek téged! (Kicsit értetlenül nézek rá, ezért folytatja.) Mindig beleugrunk együtt valami marhaságba!" Ez, mondjuk, igaz.

És akkor ezekről jut eszembe, hogy amikor még a kétnapos tréningre készültünk, hogy jártam. A kollégákkal közös kávénk van, a pénzt beleadjuk a közösbe minden beszerzéskor, tejet meg mindenki hoz hét elején, amire ráírjuk a szobaszámot és a közös hűtőben tartjuk. Hétfőn reggel én öntöttem először magamnak kávét tejjel, valami plottyant, de siettem, nem volt időm gondolkodni. Megittam a kávét, kicsit furcsa íze volt, de sebaj. Egyszer csak jön két kolléganő küldöttségbe, az első kérdezgeti, hogy hogy vagyok (megelégszem azzal, hogy viszonylag jól, de miért kérdezi?!), a másik szolgálatkészen mögötte toporog, a kezében valami gyógyszerrel. Kiderült, hogy a tej romlott volt, és én hogyhogy nem éreztem ezt, ezért agyaltak egy ideig, hogy szóljanak-e így a kétnapos tréning előtt, de arra jutottak, hogy inkább legyek felkészült, és ezért rögtön hoztak hasfogó bogyókat is, ha véletlenül gond lenne. Végül nem lett bajom, a gyógyszert visszaszolgáltattam a tréning után a gazdájának.

2017. június 6., kedd

Aki hülye, az...

...például így jár. Mert ha van ugye egy, a vasárnapi strandolásnál leégett hátsó fertály, nem elég, ha hosszú vékony nadrágot vesz fel valaki a biciklizéshez, hanem az ujjatlan trikó fölött is kéne valamivel védekezni. Volt ám eszemben készülődéskor, hogy még a hátam felső részét be kéne kenni, aztán mire rákerestem a teraszon a telefonomon, hogy pontosan hol is van az a dunaparti rész, amit kinéztem úti célnak, a családfő addigra bezárta az ajtót, én meg valami olyanra gondoltam, hogy de hát nem strandolni megyünk, akkor nem is éghetek le ismét.
Maga a program egészen jó volt, egyszerűen elgurultunk a folyó partjáig (bár mivel pár napja csak felületesen olvastam el a cikket, amiben az új sétányról írtak, és nem teljesen ott kötöttünk ki, ahol akartunk), ott nagyszerűen lehetett bazi nagy köveket kavicsokat a vízbe dobálni, aztán még egy kicsit a játszótéren rohangálni, majd hazafelé a jól megérdemelt fagyit elnyalni. Heten kerekeztünk egyébként, mint a gonoszok, a szomszéd család a(z egyéb elfoglaltság miatt igazoltan távol lévő) családfőjük nélkül velünk tartott. Azért mire hazaértünk, már minden vágyam a hűvös ház lett volna, ha a szomszéd gyerekek nem csobbannak be a medencéjükbe (ami már áll, ellentétben a mienkkel, aminek az időzítését talán kicsit túlgondoltuk), így viszont a mieink is csatlakoztak hozzájuk. Igazából már az ebédjükön is részt vettek (mert az a család, ahol az ottani családfő itthon marad és elkészíti a hazatérők ebédjét, időben leül ebédelni, ellentétben a mienkkel, ahol még csak akkor készült a kaja), és utána már nem volt megállás, hat lóval sem tudtam volna a gyerekeinket a medencétől elvontatni. Így mivel nem akartam rájuk hagyni a mieink rendezését, én is ott sültem a napon, sürögtem-forogtam a medencébe beszivárgók, ott felpörgők, majd egyesével kiszállók körül az akkor már hólyagosodó hátamon egy bevizezett kendővel. Nagy élmény volt, na! Az egyik házba befutásom közben meg is említettem az ebédet készítő családfőnek, hogy ha igazán szeret, megment a kinti hányattatástól és két percen belül ebédet prezentál. Nem így lett, bár a szerelméről biztosított, és még hangosabbra vette a rádiót, hogy ne hallja a kintről beszivárgó gyerekzsivajt.
Amikor végre a mi ebédünk is elkészült, megkönnyebbülten rángattam be mindenkit, aki a mienk, és utána még megvívtunk a csendespihenő ellen hadakozókkal (mi nyertünk), majd még azt is kivárták (ki ki vérmérséklete és kora szerint reagálva), hogy a nagy mutató az órán a hatosig érjen (fél 6-nál előbb nem engedtem ki őket, mert már az ő válluk is lepirult addigra picit, pedig kenegettük), hogy aztán 7 óra előtt (egyesítve erőinket) végképp behajtsunk mindenkit a saját házukba.
Egy ilyen hétvége után bizony nehéz visszatérni a hétköznapokba, de vigasztal a tudat, hogy ez egy rövidebb munkahét lesz, pénteken az ovisnak nevelés nélküli nappal, nekem meg munkahelyi csapatépítős programokkal, amiről sajnos jórészt lemaradok (pedig délután Nagy Feró gondoskodik a hangulatról), mert a pajzsmirigyes dokival van randevúm a nap közepén. Az iskolából pedig mindösszesen 6 nap van hátra, hihetetlen!

2017. június 5., hétfő

Jaj, úgy élvezem én a strandot...

Érdekes, a nyaralás nálunk mindig a vízparttal kapcsolódik össze, holott - újra és újra meg kell állapítanom - nem vagyok egy vízparti, pancsolós típus. Fognám én a gyerekekre, hogy ők most ezt élvezik a legjobban, de emlékeim szerint amíg ők nem voltak, akkor is a vízparti nyaralásokat részesítettem előnyben (kivéve, ha kifejezetten valami párnapos városnézős ficcent be, amiknek az emlékéből még mostanság is táplálkozom). Szívesen mennék máshova egyébként, de a nyári dögmelegben tényleg nehéz elképzelni, ahogy töretlenül járjuk az utcákat valami hangulatos kisvárosban (most, hogy ezt leírtam, én azért mégis csak élvezném talán, és már évek óta tervezgetjük a családfővel, miket néznénk meg szívesen kettesben, vagy akár már nagyobbacska gyermekekkel - a lista terjedelmes, gondolom, mondanom sem kell, de erre még várnunk kell). Ha kis gyerekekkel nyaralás, akkor a vízpart és a letelepedés, boldogan sarazó gyermek szemmel tartása és közben némi pihenés a vágyott elfoglaltság (meg-megszakítva némi kirándulással, persze), de érdekes módon ha csak úgy programot szervezünk, a strand nem annyira szokott eszünkbe jutni (a mű strand meg végképp nem). Éppen ezért a fiúkkal nem nagyon járunk ilyen helyekre (pedig mostanában a csúszdás aqua-k Ákos bakancslistájára kerültek). Ezek után számomra is meglepetés volt, amikor kitaláltam, hogy márpedig vasárnap ezt csináljuk.
Nyílt tavaly nyár vége felé a közelben a Lupa tó mellett egy tengerpart strand (mint olvastam, van luxus és nem-luxus része is, a megkülönböztetés a szolgáltatások számában, minőségében, no meg a belépők árában is érzékelhető). Na, ezt a helyet, annak is a kevésbé luxus részét akartuk közelebbről megtekinteni. Aztán a szomszédék szombaton délután azzal jöttek haza, hogy milyen szuper volt a domonyvölgyi strand, ahol jártak, mert kicsi, belátható, kényelmes, egészen kielégítő szolgáltatásokkal, nincs is messze, képeket is mutattak, a környezete szép, ezért hamar eldöntöttük, mi is megnézzük. Reggel összekaptuk a cuccokat (a családfő, amikor megjegyeztem, hogy mit szól hozzá, csak két csomagunk lesz, annyira nem értékelte ezt a hihetetlen csodát, mert szerinte nem is indokolt több mindent bepakolni), és elindultunk. Kicsit később lőttünk ki a tervezettnél, ráadásul az autópályán sikerült egy balesetbe futnunk, ezért a tervezettnél később is értünk oda, de még elcsíptünk egy üres napernyőt a parton (amiért, minő csoda, nem kellett pluszban fizetni, sőt a belépő is olcsóbb volt, mint ami a honlapjukon szerepel). A homok addigra már felforrósodott, gyorsan bekentem a fiúkat, és útjukra bocsátottam őket, annyit kértem, hogy mindig látszódjanak.
Lecuccoltunk, a családfő megvívott a még Ákos pici korában vásárolt, és eddig mindösszesen egyszer használt napsátor felállításával, majd jutalomképpen bekentem a hátát és a saját dekoltázsomat, vállamat, majd letelepedtünk a napernyő alá. Később beazonosítottam, itt követtem el a hibát, amikor a hátsó részem nem kapott naptejet. Mivel ilyen alkalmakkor viszonylag keveset szoktunk csak úgy üldögélni, feküdni meg végképp nem, nem gondoltam, hogy délutánra pecsenyére sülök (de amolyan igazi piros színt vesz fel a hátsó felem). A fiúk nagyon élvezték a lubickolást és a sarazást, az alacsony vízszint a barátjuk volt, én meg gondos anyaként sapkával láttam el a fejüket (ez segített a beazonosításukban is, mert - érdekes módon - alig volt más sapkás gyerek a környéken), és kenegettem a testüket - nem is lett semmi bajuk (csak Ábel dereka pirult le egy picit a fürdőgatya fölött), én viszont kész pulykaként értem haza, azóta is fájdalommal jár az összes leülős vagy leheveredős mozdulat. Addigra már egyébként is minden bajom volt, nem csak a pirulásnak köszönhetően (annak később jött a hatása), a magammal vitt könyvet elő sem tudtam venni, mert figyelni azért kellett, főleg, amíg a családfő sorban állt a büfében, a szélnek köszönhetően még a számban is homok recsegett, már csak az enyhet adó beígért zivatart is vártam, hátha az segít, de végül még az eső is elkerült bennünket. Hazafelé a hátsó üléseken utazók elaludtak, és amikor leállt az autó, természetesen kipihenten felébredtek. És a "legalább egy kicsit hűsöljetek a házban"-szónoklatot is nehezen fogadták el, estefelé már ismét az udvaron pörögtek. Rejtély számomra, mi hajtja őket.
Mára biciklizést terveztünk. A kérdés az, hogy ülök fel így a járgányra.

2017. június 4., vasárnap

Először a kötelesség és a szülőség

Lehet, hogy kicsit merevek vagyunk, de mivel hétvégén mindig ott vár a heti takarítás, meg ha már itthon vagyunk, valami kajafőzés, esetleg sütés, és mosás, és egyéb tennivalók, a szombatunk, de főleg a délelőttünk mindig így telik el. Persze ha valami más adódik, vagy olyan program van, ami csak aznap lehetséges, akkor felborul a sorrend és megyünk. De alapból ha szombat, akkor házon belüli és kívüli teendők várnak bennünket. Lelkileg is fontos a szombat délelőtt (mármint az, amit akkor teszünk), mert amikor végre elérkezik a várva várt hétvége, akkor úgy kezdjük, hogy még nekiduráljuk magunkat, és igyekszünk minél gyorsabban túlesni a kötelezőkön, hogy aztán utána jöhessen a pihenés (vagy valami olyan, ami buli a gyerekeknek, mi meg megadjuk magunkat, mert persze a pihenés mindenkinek mást jelenthet). Viszont az elég jó érzés, hogy így szombat ebéd tájékán már túlesünk a nemszeretem kötelező dolgokon, és onnantól mienk a világ.
Igazából ezen a kötelező dolgon szoktam néha elgondolkodni, mert néha úgy érzem, hogy lehetnénk kicsit lazábbak, és spontánabbak, de - bár az évek alatt engedtünk néhány magunkkal szembeni elvárásból - ezen valahogy nem annyira sikerül lazítani. És amikor csináljuk és tesszük a dolgunkat, a gyerekek meg éppen láthatóan nem annyira érzik ezt bulinak, és mindig jönnek ötletekkel (játsszunk ezt-azt), vagy igényekkel (szomjas, amikor szárad a kő a konyhában), vagy egyéb más jelét adják annak, hogy ők most mást csinálnának, bele szoktam gondolni, hogy vajon ez nálunk kényszeres-e, és ezzel a kényszerességgel mennyire teszünk jót. Ehhez még hozzájön az is, hogy néha-néha a családfő is láthatóan kedvetlenül áll hozzá a megint-szombathoz, bár ez ritka, mert ő is szeret az elején túlesni rajta. Általában arra jutok magamban, hogy... hát, igen, sok mindenre gondolok ilyenkor.
Például takarítani kell (mármint az eredménye jó), és ha már ragaszkodunk ahhoz, hogy a heti egy meglegyen (és ez nem fér bele a hétköznapokba - bár tudom, hogy van, aki a gyerekek esti lefektetése után szokott nekiállni, na ez nekem nem megy), akkor már inkább a hétvége elején ajánlott túlesni rajta, mert utána meg tök jó érzés, hogy ez már nem vár ránk. Az, hogy a fiúk éppen akkor csinálnának ezt-azt, ami nem kompatibilis a házimunkával, de átmenetileg elutasítást nemet kapnak válaszul, végül is talán nem okoz maradandó károsodást senkiben, hiszen egyébként eléggé középpontban vannak, rendesen kárpótoljuk elszórakoztatjuk őket (és magunkat), és figyelmet is kapnak talán annyit, ami az egészséges fejlődésükhöz szükséges. És talán még arra is jó ez, hogy ők is látják, abban nőnek fel, hogy az ember a kötelezettségeinek is meg kell feleljen, és lehetőleg először azt kell teljesíteni, utána jöhet a szórakozás, és ez a későbbiekre nézve holmi jó példaként megragad bennük. Egyébként meg úgy gondolom, őkelméék elég jó kis életet élhetnek mellettünk, velünk (persze mi is velük együtt), így nem szenvednek hiányt figyelemből, talán csak a szombat délelőttökön.
Aztán lehet, hogy csak magyarázom a bizonyítványom, mert egy igazán jó szülőnek képesnek kellene lennie félretenni mindent, a felmosót is, ha gyerek éppen társasozna, vagy leülni a portörlő ronggyal a kezében, megbeszélni a világ fontos dolgait, és helyette nem azt elmondani, hogy most foglalja le magát, mert a jó anyjának éppen dolga van (és akkor azt már ne is említsük meg, amikor mindez a sokadik affér után fejhangú rikácsolás formájában jön ki a számon, mert egyébként én is jobban örülnék, ha valaki más megcsinálná ezt helyettem, és én meg olvashatnék csak rájuk figyelhetnék). Elég sokszor vacillálok olyanokon is, hogy a program nem túl sok-e, nem csak valami más hiányosságomat fedem el vele (például itthon nem tudom őket úgy lefoglalni, és megyünk, mert úgy könnyebb), és egy igazán jó szülő otthon is képes elegendő figyelmet tanúsítva elégedetté tenni a gyerekét, én meg ehelyett inkább elmegyek velük. Néha az is felrémlik bennem, hogy agyalhatok én most oda-vissza, mert úgyis majd csak jóval később derül ki, jól tettük-e a dolgunkat, és ha kamaszként a fejemhez vágnak ezt-azt, magyarázkodhatok, ha egyáltalán kíváncsiak lesznek a válaszra, és felnőttként pedig éppen így tesznek ők is a saját életükben, vagy dacból éppen az ellenkezőjét. Ki tudja?
Hát ilyeneken szoktam agyalni a vagyok-e elég jó szülő témakörben. És ezekből a gondolatokból soha nem elég, ugye...

Aztán vannak olyan napok, amikor minden kétség ellenére klappolni látszanak a dolgok, vagy legalábbis nem gondolom túl ezt az egészet. Tegnap is megfutottuk a kötelező köröket, és egészen nyugi volt napközben, amikor a fiúk láthatóan jól érezték magukat (mondjuk sokat számított, hogy az egész udvar a mienk volt, mert minden szomszéd valahol máshol töltötte az idejét, és kettecskén is elvoltak).
Csendélet száradó ruhákkal és gyerekekkel:

Közben mi is elvégeztük a feladatainkat közben, aztán meg este még táboroztunk is a szomszédékkal (Ábel hívja így a szalonnasütős esti programot). Ma pedig megkapják azt, amiről még nem is tudnak egyébként, kimozdulunk és strandolni megyünk.

2017. június 3., szombat

Tiszta erőből nyár

Miután a héten nagy levegőt vettem, írtam a fiúk nevében egy e-mailt három osztálytársnak, hogy szeretettel látjuk őket szüleikkel együtt egy nyárköszöntő késődélutáni kerti partyra, majd némi egyezkedés után meglett a dátum is, tegnap este végiglapoztam a családi naptárunkat. Mostantól augusztus végéig egyetlen hétvégénk van, amikor nincs semmilyen bejegyzés. Persze nem minden hétvége van totálisan lefedve, az is előfordul, amikor csak a gyerekek mennek születésnapi buliba, meg azt is elfoglaltságnak tekintettem, amikor hozzuk-visszük őket mamához-mamától (szóval még be tudunk suvasztani egy-két olyat, amikor közelben meglátogatunk rokont, barátot, családot - és még vannak ilyen terveim is), de Ákos szeme így is felcsillant, ahogy elcsípte a beszélgetésünket a témában. Már amúgy is érdeklődött, mivel gondoltuk kitölteni ezt a háromnapos hétvégét, de a nyári tervek tetszenek neki. Nem tudom hibáztatni, én is érzek némi izgalmat a nyár gondolatára.
Amúgy is tényleg igazi nyári időjárás lett mostanra, el is kapott a gépszíj a tervezgetésben, főleg, hogy az időkép is jelzett a telefonomon, hogy a Balaton vize már 24 fokos, így felvetettem a családfőnek, vasárnap látogassuk meg a közeli új strandot. Neki sem volt ellenére a gondolat. Az apróknak még nem beszéltünk róla, elég lesz holnap reggel felpörgetni őket a hírrel.
A hét valahogy nagyon gyorsan eltelt, munkailag is (a nagy-nagyfőnök tegnap egy esemény előtt azzal jött oda hozzánk, amikor egy kollégával beszélgettünk, hogy a múltkori tréningen mi ketten voltunk számára a legpozitívabbak, nagyon jókat mondtunk, és lelkesen ecsetelte, hogy ő mennyire elégedett velünk - kihagytam a ziccert, hogy ezt majd a jutalomnál se felejtse el, csak zavartan mosolyogtam), meg egyébként is volt mit tenni. A hetet még megkoronáztuk a fiúkkal egy állatbemutatós programmal, amit a kerületi könyvtár szervezett a saját udvarán. Szemfüles voltam, időben kiszúrtam és regisztráltam rá. Volt némi kétség bennem, milyen lesz majd, de egészen szórakoztatónak bizonyult, az előadó érdekes dolgokat mondott, sokat viccelt:
 ...mindenféle állatokat bemutatott, sőt még rókát is hozott magával:
Most már a családfő sem tagadhatja, hogy beköszöntött a nyár, amikor pár napja rákérdeztem, mikor gondolta a medencét felállítani, főleg, hogy kell a víznek néhány nap, hogy felmelegedjen, kicsit megütközve nézett rám. Így ha hétvégén lenyírja a füvet és a sövényt, szerintem ezt is megejtjük. Már látom, ahogy napokig küzdünk a fiúkkal, hogy megértsék, még túl hideg a víz...
Van olyan tervem, hogy majd nyáron időnként biciklivel megyek dolgozni. Böngészem egy ideje a bicikliutas tervezőket, merre lenne kevésbé veszélyes, de még nem találtam meg a megfelelő útvonalat. Egyik kollégám említette, hogy neki már van kialakult útja, ígérte, majd elmondja. A munkahelyemen egyébként van direkt ilyen célra (a biciklisekre gondolva) zuhanyzó is. Addig is igyekszem magam a gondolathoz szoktatni, bár már most látom, hogy nem túl sűrűn lesz rá lehetőségem, mert amikor tábor-járat lesz, Ákost autóval kell vinnem, azok a hetek kiesnek. A családfőnek is megemlítettem a tervemet, így kapott az alkalmon, és a névnapomra meglepett egy biciklire erősíthető táskával, ami annyira jól néz ki, és annyira praktikus, hogy muszáj lesz felavatnom.
Amúgy is neki kell durálnom magam ismét a rendszeres kerekezésnek (eddig mindig találtam kifogást, például hogy sötét van, meg nem fér bele a reggelbe, de most hogy ismét rosszabbul alszom és korán ébredek, már arra sem hivatkozhatok). Végül a tavalyi biciklizős mozgásnak köszönhetően ledobott kilóknak, bármennyire is tartottam tőle, csak minimális része tért vissza, ezt ki kellene használnom. Így hát most, hogy kivilágosodott, indulok is...

2017. június 1., csütörtök

Egy csíkja-hagyott dongó tervei

Tegnap immáron az óvodai gyereknapos rendezvényen is túlestünk, és ezzel lezárhatjuk az idei programsorozatot, amikre mindig korábban meg kell pattannom a munkából. Ez a mostani egybe esett a Kihívás napjával is, ezért tornával kezdtük az egészet, addig a zsíros kenyér és a süti sem került ki az asztalokra, ne vonja el a figyelmet. Az óvodavezető el is mondta az szmk-s megbeszélésen, amit én lelkiismeretesen tovább is adtam a szülőknek, hogy kérik, mindenki vegyen részt a nagy versenyben. Ehhez képest - a három meghívott focista fiún kívül - egyetlen túlméretes test pattogott a cukin tornázó gyerekek között, és az az enyém volt. És mivel egy feltűnő sárga színű tunikában nyomtam, menetközben bevillant a kép, hogy úgy nézhetek ki, mint egy nagy, csík nélküli dongó a kis méhecskék között, de ha már elkezdtem, nem hagytam félbe, csak amikor már nem kaptam levegőt. Remélem, a kisfiam értékelte, hogy hülyét csináltam magamból. A családfő csak munka után érkezett meg, így ő is lemaradt a nagy látványról, de beszámolóm alapján is büszke volt rám. Ezután eltöltöttünk még egy kis időt a rendezvényen, majd siettünk tovább, mert a családfő focimeccsre készült az osztálykirándulásról csapzottan hazaérkező Ákost is össze kellett szednünk.
Már nagyon visszaszámolunk, várjuk a nyarat. Nem mintha az könnyebb lenne, táborok, ügyeletek, miegymás - ugyanúgy menni kell állandóan. De hát a nyár mégiscsak más. Tegnap ahogy a fiúkat terelgettem a fürdőszoba, majd a szoba irányába, az ablakon kinézve érzékeltem, hogy a szomszéd anyuka még akkor indul el a két gyerekével valahova, amikor a mieink már fürdeni indulnak, majd amikor mentek fölfelé, a másik szomszéd gyerek még kiment kicsit az udvarra játszani. Azt hiszem, nálunk is megjelenik lassan majd az igény, hogy lazítsunk kicsit az esti rutinon, mert amikor még süt a nap, úgysem hiszik el, hogy elérkezett a fürdés ideje.
Egyébként meg folyamatosan tervezgetek a nyárra, telnek a hétvégéink. Tegnap még egy horvátországi kiruccanás gondolatát is dédelgettem egy ideig magamban, de arról minden józanságomat összeszedve lebeszéltem magam. Amúgy is van annyi minden, csak nem fogunk unatkozni! Például nagy fába vágtuk a fejszénket, meghívtuk Ákos három iskolai barátját szülőkkel együtt egy tanévzáró-nyárköszöntő kerti partyra. Úgy tűnik, találtunk egy remélhetőleg mindenkinek megfelelő hétvégét (bár mint kiderült, éppen üti a családfő szokásos nyári osztálytalálkozóját, de az, aki nem írja be az eseményt a közös naptárunkba, így jár). Már látom magam előtt: egy kis medencézés, egy kis sütögetés, mi, szülők barátkozunk, a gyerekek meg örülnek egymásnak. A szabadságos hétköznapokra is nézegetek ezt-azt, lesznek korábban is bevált kiruccanások, meg már találtam egy új mesejátszóteret is, amit nagyszerűen meg tudunk közelíteni tömegközlekedéssel is. És akkor arról a kétszer egy hétről már ne is beszéljünk, amikor a fiúk mamánál lesznek, mi meg a tavaly először megtapasztalt kettes itthonlétet élvezhetjük ki. Jó lesz ez a nyár is!
Kézdörzsölgetős, várakozós érzés...