2017. július 20., csütörtök

Az uszodából jelentjük

Szinte már úszik:
Szerintem az oktató is megkönnyebbül, ha vége lesz a hétnek.

2017. július 19., szerda

Hírek a vizes vébéről, akarom mondani a vizes hetünkről

Amikor tavasszal megszületett a döntés, hogy a lovaglást, ha nem is abbahagyjuk, de szüneteltetjük, mivel nem voltam benne biztos, hogy ezt most ki akarta jobban (én vagy az érintettek), tettünk egy ígéretet, miszerint járhatnak majd úszni. Ez amúgy is terveink között szerepelt, csak arra vártunk, hogy Ábel is nőjön hozzá kicsit az új feladathoz, mivel szeretnénk, ha vízbiztosak lennének (és ha kell, kimentenék szüleiket is). A nyár a legkisebb ugrifüles számára egy ilyen első találkozásra meglehetősen alkalmasnak tűnt, Ákosnál pedig egy hétnyi táboros elfoglaltságot gondoltunk vele letudni. Nem hazudtoltam meg magam, már tavasszal (sőt még korábban is) végignéztem a két közeli uszoda kínálatát, stilisztikai böngésztem az úszóiskolák oldalait, összevetettem őket, megversenyeztettem az árakat és a szolgáltatásokat. És a többi. Végül a kerületi önkormányzat által pár éve épített uszoda mellett döntöttünk.
Ezek után, amikor elérhetővé váltak a honlapon a táborok és a délutáni intenzív tanfolyamok leírásai, kitaláltuk, hogy melyik héten lépjük meg a dolgot. Személyesen is elmentünk (mivel a korábbi e-mailre nem válaszoltak, meg egyébként is csak személyesen lehetett jelentkezni), majd a családfő újra elment, amikor a kinézett hét előtti héten konkrétan be is lehetett iratkozni. Nem bíztuk a véletlenre, már hétfőn délután ott tobzódott (igazából már napközben is járt ott, de kiderült, amit tudtam, csak elfelejtettem, hogy csak délután fogadnak jelentkezéseket). Utólag kiderült, hogy jól tette, hogy az első nap odament, mert akadtak, akik lemaradtak később a csoportról.
Kitaláltuk azt is, hogy mivel a tábor 4-ig tart, a 4-kor kezdődő tanfolyamra van szükségünk, így meg lehet azt lépni, hogy a kicsit odaviszem és leadom, a nagyot kiveszem, aztán megvárjuk a kicsit. A munkaidő egy picit zavart csak meg, de a főnökömnek nem volt kifogása az ellen, hogy ezen a héten lazábban járjak be és jöjjek el.
Úgy elképzeltem magunkat! Jövök én, a szuperanyu, elmegyek az oviba, uzsonna után elhozom a kisebbik gyerekünket, majd mosolyogva besétálunk az uszodába, bár kicsit aggódni fogok érte, hogyan érzi magát, de bátran elengedem a kezét. Aztán kimegyek a bejárathoz, átveszem a nagyobbik, élménnyel teli gyerekünket, aki beszámol a napjáról, én mosolyogva meghallgatom, majd ha ő szeretné, leülünk az uszoda mögötti parkban egy padra vagy a fűre, ott is beszélgetünk kicsit, majd együtt átvesszük a szintén élménnyel teli öccsét. A biztonság kedvéért még egy könyvet is betettem hétfő reggel a táskámba, gondoltam, ha Ákos olvasna várakozás közben, nálam is legyen valami, amivel elütöm az időt (na, és vészesen közeledett a kölcsönzési idő lejárta is a könyvre). A családfő pedig nyer egy hetet, amikor reggelente csak az óvodást kell elvinnie, délután pedig hazakerekezik egy üres házba, és megtapasztalja végre, amit én időnként péntekenként szoktam: milyen egy csendes házba hazaérkezni.
Ez olyan szép kis kerek álomnak tűnt.

Ehhez képest hétfőn délután kaptam két sorompót is az óvodába menet, így éppen hogy odaértem Ábelért, aki olyan koszos nadrágban fogadott, hogy még át is kellett öltöztetnem. Kirongyoltunk az autóhoz, majd az uszodához érve bevágtattunk. Őt a bérlete ellenében beengedte az úszóiskola képviselője, én meg a10 alkalmas be- és kilépő kártyámmal pittyentettem be magam. Kicsit bolyongtunk a folyosórendszerben, majd megtaláltam öltözőfülkéket, ahol pikk-pakk átöltöztettem (hol van már az a téli időszak, amikor Ákost hordtam a másik uszodába, és télikabátban izzadó háttal kapkodtam le róla a sok réteg ruhát?!). Még ismerőssel is találkoztunk (bár én a kislányt úszósapkában nem annyira ismertem meg, de Ábel szerencsére igen, az anyukáján viszont nem volt sapka, és felrémlett az arca előttem is). Ők már harmadik hete járnak, így hát bennfentesként kérdeztem, hova tegyük a levetett ruhákat, furcsán elrévedő tekintettel közölte, hogy a zárható szekrényekbe csak az igazi vendégek pakolhatnak, mondott valamit valami öltözőről, de nem sokat segített vele. Aztán végül egy mellettünk álló vadidegen anyuka érthetőbben mondta, hogy a csoportos öltözőben hagyhatjuk, és remélhetőleg nem tűnik el semmi. Be is cuccoltam a fiúöltözőbe. Addigra izgatott gyerekhad vett körül bennünket, a járást már ismerők a fiú- és lányzuhanyzó ajtajánál sorakoztak.
Egyszer csak megjelent egy izmos fürdőgatyás pasi úszásoktató, és beterelte a gyerekeket a zuhanyzókon keresztül. Olyan kérdés, hogy ki az új, kinek van kérdése, nem hangzott el. Elengedtem a gyerekem kezét, amit addig szorongattam, nehogy eltűnjön bátorítsam, remegő szájszéllel biztatóan ránéztem és útjára bocsátottam.
Előtte már próbáltuk felkészíteni, milyen veszélyek várnak rá egy medencében, intettük attól, hogy rohangáljon, meg ilyenek, és többször hangsúlyoztuk, hogy mindenben követnie kell az oktató utasítását. Így hát, mivel biztosra akart menni, és ez az utóbbi jó tanács akadt be neki, megállt az oktató előtt, megpaskolta a kockahasát és megkérdezte, hogy ő-e a főnök azt kell-e csinálnia, amit ő mond. Az, hogy szülőként én is bemehetnék, hiszen váltópapucsot is vittem, ahogy az előzőleg kapott házirendben leírásban szerepelt, fel sem merült. Amikor eltűnt a kis kincsem a szemem elől, kicsit tébláboltam ott, majd bevillant, amit még szintén a papíron olvastam: a szülők hét éves korig segíthetnek a gyereküknek az átöltözésben, és csak a szülő nemének megfelelő öltözőbe mehetnek be. Én meg ugye a fiú öltözőbe pakoltam be a táskát, így berongyoltam érte, és sikeresen zavarba hoztam egy éppen öltözködő kamasz fiút, behunyt szemmel gyorsan megkerestem a táskát, majd átvittem a lány öltözőbe.
Akkor néztem körül, hogy na, de hova tűnt Damon Hill a többi szülő?! Volt még szó valamiféle galériáról, ahonnan a kísérők követhetik az oktatást, nagy nehezen rá is találtam, leguggoltam az ismerős anyuka mellé, és még láttam is, hogy először sorba ültetik a gyerekeket egy hosszú padon, majd egyesével beküldik a vízbe. A következő szívrohamot akkor kaptam, mert a sajátomat sehol nem láttam, már elképzeltem, hogy eltévedt valahol az épületben, de az anyuka segített, hogy időközben ráadták az úszósapkát, keressek egy szoros sapkától kínaivá elnyomott szemű cápás úszósapkás fiúcskát. Meg is lett, ő volt a legkisebb a sorban. Amikor beküldték a vízbe, láttam, szépen leveszi a papucsát, leteszi a törölközőjét, és az úszószemüveggel a kezében lelépeget a lépcsőn. Én már ettől büszke voltam rá! Amíg óvatosan ment befelé, a bebocsátó és a fogadó oktató is háttal állt neki, én meg felülről szurkoltam, nehogy elcsússzon, mert még csak észre sem veszik, ha történik valami. Nagy sóhaj, minden gond nélkül beért.
A szervezéstől nem voltam elragadtatva, nehéz volt fentről megszámolni őket, de mintha 19-20 kis színes fej ugrált volna a vízben, ami úszásoktatás esetén nem túl ideális. Körülöttem a szülők pampogtak is miatta, állítólag az előző hetekben nem voltak ennyien, és olyan is akadt, akit azért nem fogadtak előtte, mert betelt a létszám. Idővel jött még egy oktató, a fiúkat és lányokat külön választották, picit átláthatóbb lett az egész. Egy gyerek volt, aki nem tette be a fejét a vízbe. Kitaláljátok, ki az? Igen, a mienk, akinek persze itthon nagy szája van, ott bezzeg meghúzta magát. Így ő az oktatóval külön csinálta a gyakorlatot. Néztem volna még őket, de mennem kellett Ákosért.
Lent magyarázkodtam kicsit az uszoda pénztárosának, hogy kimennék, de visszajönnék, meg táboros és tanfolyamos gyerek egyszerre. A csaj elég idegesnek hajszoltnak tűnt, láttam utána többekkel is elég csúnyán vitatkozni, de neki tetsző hangnemet üthettem meg, engem kiengedett simán (aztán később vissza is). Az, hogy direkt napi kétszeri ki- és belépési lehetőséget vásárolt nekem a családfő, akkor még nem ugrott be, bár Ákos ezzel akkor sincs megoldva.
Kikértem a táborost, meghallgattam az első napi élménybeszámolót, aztán próbáltam vele együtt visszajutni az épületbe. Ismét magyaráztam mindenkinek, hogy elég sokat fizettünk mi ezért a hétért táboros, meg tanfolyamos gyerek, egyikért menni kéne, a másikat nem hagynám kint egyedül... na, visszaengedtek Ákossal együtt is.
Fentről a galériáról még láttuk a játék-részt (a jólértesült Ákos szerint ez a végét jelenti, amikor pár perc szabadfoglalkozás van), Ábel csak a medence szélébe kapaszkodva lötyögött, aztán Ákostól meg is tudtam, hogy azon a végén elég mély a víz, nem csoda, hogy nem engedi el a szélét. Aztán végre el is engedték őket. Még végigszurkoltuk, hogy mindent összeszedjen (sikerült!), majd amikor kicsit lemaradva elindult fölfelé, én is odamentem a férfi zuhanyzó elé, hogy ott várjam. A becsukódó ajtó mögött még éppen láttam, ahogy tétován nézelődik, merre tovább. Picit benyitottam, szólongattam, semmi. Átmentem a női zuhanyzó elé, ott sem volt. Visszamentem, ismét szólongattam a résnyire nyitott ajtóból, semmi. Kerestem egy nagyobb fiúcskát, és megkérdeztem, hogy visszamenne-e a fiú zuhanyzóba, mert a kisfiam nem tudja, merre kell jönni. De mire végigmondtam, mit szeretnék, meghallottam Ábel hangját, ahogy szólongat. Sikerült kikeverednie a labirintusból. Leizzadtam azért rendesen, mire visszakaptam őkelmét.
Ezután már csak ki kellett valahogy jutnunk az épületből. Egy pittyentés alatt mindhárman kislisszantunk. Ábel győzelmi zászlóként lebegett utánam, mert az éppen kinyíló kapuban ejtette le az innivalóját, amiért lehajolt, én meg a karjánál fogva rántottam ki, nehogy rácsukódjon a kapu a fejére, Ákos meg szorosan rám tapadva mögöttem ugrott ki. Mindezt végignézte az úszóiskola képviselője, és elfehéredett arccal mondta, hogy de hát ő segített volna. Mondtam, hogy köszi, nem tudtam, csak próbálom mindkét gyerekemet kihozni és hazavinni, na, de most már jobban képben vagyok, hogy mennek a dolgok.

A családfő közben végig próbált velem kommunikálni, például kérdezgette, Ábelnek tetszik-e az egész, és megvan-e Ákos és hogy érezte magát, de ilyen kalandok közben nem volt lehetőségem reagálni. Azt meg, hogy "jééé, hát ilyen egy üres és csendes házba hazaérni?!" végképp nem voltam hajlandó kommentelni. Amikor itthon beszámoltam a kalandjaimról, már megértette, miért nem válaszolgattam neki. :D

Kedden reggel a családfő szóvá tette, hogy nem írtam az előző napi uszodai történésekről. Mondtam, hogy ezt a megrázó kalandot még emésztenem kell. Ákos meg eléggé sérelmezte, hogy nem vettem át őt már négykor, hitte is, meg nem is, mik történtek velem, ő meg azt kérdezte, hogyan gondoltam "megoldani ezt a problémát", mármint hogy neki ne kelljen ennyit várnia.
Viszont legalább a második napon már egy fokkal magabiztosabban mozogtunk mindannyian. Ábel csoportjában is kevesebben voltak (talán néhányan reklamáltak a tömeg miatt), Ábel most sem tette be a fejét a vízbe, viszont az oktatóval elég szoros kapcsolatba kerültek, konkrétan az óra második felében a hátán lógott, hogy szokja a vizet.
Én meg a végére totál kimerültem, és még azután indultunk hármasban a könyvtárba, de ott legalább a megszokott terepen mozogtunk. A családfő meg este csak annyit mondott, hogy nyugi, már csak három nap, és vége. 

Kíváncsi vagyok, mit tartogat még a hét számunkra.


2017. július 17., hétfő

Cirkuszban jártunk

Szóval vasárnap, ahogy terveztük, útra keltünk, hogy megnézzük a Fővárosi Nagycirkusz Antarktisz gyermekei című műsorát. A tavalyi vizes hatalmas élmény volt számunkra, az idei jeges is, bár a fiúk kicsit hiányolták az állatokat, de Ákos végig nagyon élvezte, és végül Ábel is egészen jól elvolt. Bár a jegyeket már hetekkel ezelőtt megvettem és kifizettem, sőt Ákos bizonyítványát is lemásoltam, mert a kuponhoz be kellett mutatnunk, végül az indulás előtti napon néztem meg tüzetesebben a kapott e-mailt, és rájöttem, korábban kell menni, hogy a jegyeket még átvehessük. Ráadásul a vizes vb miatt a parkolás is kétségesnek tűnt (arrafelé amúgy sem egyszerű), ezért úgy döntöttünk, hogy busszal megyünk. Szerencsénk van ezen a téren, a közeli buszmegállóból induló járat a Hősök terén tesz le, nem kell átszállni. Mire a kiscsalád tagjai felébredtek (végre sokáig aludtak a fiúk is), elkészült az ebéd is, azzal a tudattal indulhattunk el, hogy lesz mit enni, ha hazaérünk.
Elbuszoztunk (Ábellel kétszer is átültünk, míg volt több szabad hely, mert nem látott ki rendesen az ablakon, végül háttal ültünk a menetiránynak, jó nagyokat sóhajtoztam az út második felében, mert már háborgott a gyomrom), aztán elsétáltunk a cirkuszig (és annyira nem is nyávogtak azon, hogy mikor megyünk az állatkertbe), elintéztük a papírmunkát, majd még volt idő a wc előtt sorba állni (minden, de tényleg minden női wc előtt sor áll, megfigyeltétek már?), aztán feltankoltunk a büfében is. És még így is várnunk kellett a kezdésre. Egyesek ezt szervezési hibának fogták fel és nem értékelték túlzottan az üres járatot:
Aztán mikor elfoglaltuk a helyünket (csak mondom, elég jó helyeket sikerült levadászni, jól láttunk, kényelmesen ültünk), az izgalom a tetőfokára hágott:
Jó hogy inkább túlbiztosítom magunkat ruhával, mert a jég miatt sokkal hűvösebb volt bent, mint kint. A műsor jó volt, élvezetes, látványos, nekem nagyon tetszett. A következő beszélgetést háromszor (szünetben, a végén és itthon este a szomszédokkal is) lefolytattuk:
Én: Jó volt, ugye?
Családfő: Igen, de a gyerekeknek nem annyira élvezetes, mint a hagyományos állatos.
Én: Miért? Ákosnak kifejezetten tetszett, és Ábel is egészen jól elvolt (bár a végén már a magunkkal vitt apró játékokkal játszott közben).
Családfő: Igen, de gyerekeknek nem annyira...
Na, a lényeg, hogy szerintem jó volt, és nekik sem árt egy másfajta cirkuszi műsort látni.
Aztán elsétáltunk a buszmegállóig, hazabuszoztunk, itthon megállapítottam, hogy egy ilyen nem túl hosszú programban is el tudok fáradni, aztán gyorsan megebédeltünk, kiteregettem a kimosott ruhákat, és elérkezett az áhított csendespihenő ideje.
Persze én bealudtam, és rossz nyelvek szerint két órán keresztül húztam a lóbőrt a nappaliban. Jó mélyen csinálhattam, mert arra sem ébredtem fel, hogy a gyerekek föl-lejárkáltak idővel.
Ébredés után láttam, hogy a szomszédasszony írogatott nekünk (van egy négyfős, ők ketten-mi ketten tagú privát messenger csoportunk), hogy estefelé szeretné megbeszélni velünk a hörcsögük (vagy tengerimalac, nem is tudom hirtelen) ellátását a nyaralásuk ideje alatt. A kutyájukat máshol helyezik el, bennünket nem akarnak terhelni (meg talán tudják, hogy munka előtt és után sok időt vagyunk távol, nem akarják, hogy a kutya annyit várjon ránk), de a kis szőrös ott maradt nekünk. Mondjuk gyanakodhattunk volna, mert még egy teljes hét van a nyaralásukig (csendes lesz az udvar, mert a mi gyerekeink meg akkor lesznek anyunál), miért is akarnak tárgyalni velünk, de amikor egy üveg borral jelentek meg a teraszunkon, kapcsoltunk is. Így hát ők boroztak, én meg ittam még egy kávét, a gyerekek is üdítőztek és nasiztak közben, megbeszéltük, mikor hozzák át az állatot, aztán elfecsegtünk mindenféléről. El is ment az este, így kicsit kapkodva készültünk fel a mai napra.
Ákos az utolsó táboros hetének vág neki, ahova én hordom majd - két öltözet uszodás cuccot kellett bepakolni. Ábel pedig délutánonként intenzív úszótanfolyamra jár - neki is egy uszodás garnitúra került a táskájába, plusz nekem egy váltópapucs, mert őt be is kell kísérnem. Kíváncsi vagyok nagyon, hogy fog nekik tetszeni.
Aztán hétvégén leköltöznek mamához. Nem is bánom, hogy vége a táboros heteknek, komolyan nehezebb és fárasztóbb, mint mikor iskola-ovi van, és Ákoson is látjuk, hogy elfáradt, hiszen neki nem is volt még nyári szünete, rögtön belecsapott a lecsóba. Majd a mama-hotelben, ahol nincsenek különösebb szabályok és a hét végére meg totál elcsúsznak a napirenddel, kipihenik kicsit magukat.

2017. július 16., vasárnap

Szerepkör-váltások

Mikor túlestünk a szokásos szombati takarításon, kiültünk kettecskén a teraszra, és amíg vártunk, hogy felszáradjon a kő, kávéztunkam. Ez is egy olyan jó kis szokásunk, ami az évek alatt alakult ki; ahogy mossuk fel a követ a terasz felé hátrálva, utolsó pillanatban benyomjuk a kávéfőző gombját, kihelyezzük a teraszon az asztalra az innivalót, és lerogyunk ott egy kis pihenőre. Ilyenkor szoktam anyut is felhívni, ő már várja a hívásom, ha éppen a kertben molyol, a telefonja akkor is a zsebében van.
Amíg a fiúk lovagolni jártak, és felváltva vittük őket, az otthon maradó addig takarított és ebédet főzött, akkor is mindig szombatonként 10-11 körül hívtam, vagy a takarítás végével, vagy amíg a fiúk a lovon ültek. (Így nem láttam például Ákos lóról leesését sem tavasszal, éppen anyuval csacsogtam távolabb, csak a hangokból éreztem meg, hogy valami történt...)
Most is beszéltünk kicsit, már izgalomban van, várja a fiúkat, készül rájuk, ismét kérdezgetett konkrét kajákat, megeszik-e, előre vásárolgat hozzá, felhívta a figyelmemet, hogy mindenképpen rakjak nekik úszónadrágot a bőröndbe... Ilyenkor mindig megkérdezi, mit főzünk ebédre, milyen programunk lesz a hétvégén. Most, mondtam, szerencsére semmi extra, ránk fér egy pihentető hétvége, csak délután megyünk kerti partyra, aztán másnap meg cirkuszba. Nevetett, hogy a válaszom alapján ő azt hitte, hogy tényleg csak itthon leszünk. De, mondtam, hogy ha nem utazunk, és nem szervezünk min. 10 fő részére vendégséget, az már számunkra maga a pihenés.

Igazából nem is erről, hanem a kerti partyról akartam írni. Ákos tanítónénije hívott meg bennünket, még hetekkel ezelőtt csörgött rá a családfőre, és kérdezte meg, lenne-e kedvünk hozzá. Már akkor is furcsa volt számunkra, mert az elmúlt közel két évben picit más lett a viszony. Ők a családfővel már tizenévesen egy bandába baráti körbe tartoztak, aztán ez a kapcsolat megmaradt felnőtt korukban is. Nem voltak napi/heti érintkezések, de többször mentek együtt nyaralni, és öten évente négy-öt alkalommal a névnapjuk körül mindig összejöttek, ahogy teltek az évek, egyre nagyobb létszámban (a családtagokkal, születő gyerekekkel kiegészülve). És én ezt a társaságot is megkaptam a családfővel együtt, ahogy a "blogos csajait" is anno.
Emlékszem, kb. 9 éve az év eleji találkozón még nem vettem részt, aztán amikor nyár elején a családfő névnapja következett, és a szervező szerepkört magára vevő bandatag lány felhívta az időpont miatt, nem mesélte el neki, hogy milyen nagy változás következett be az életében. Hagyta, hogy kialakuljon a mindenki számára megfelelő időpont, majd előtte egy-két nappal minden magyarázat nélkül küldött nekik egy sms-t az új címmel. Azt nem tudom, hogy ki mire gondolhatott ezt meglátva, én paráztam, hogy háziasszonyként hogyan fogok egy soha nem látott baráti társasággal boldogulni, de amikor megérkeztek a lakásba, ahova nem sokkal előtte együtt költöztünk be, elég volt rám nézniük, azt is látták, hogy itt bizony családalapítás van folyamatban. Ki-ki a vérmérséklete szerint reagált, volt, aki nyíltan, boldogan együtt örült velünk, volt, aki visszafogottabban nem annyira kérdezett bele, hogy hogy lett neki ilyen hirtelen egy félidős terhes csaja.
Ennek a társaságnak volt tagja Cs. is, aki a véletlen folytán később Ákos tanítónénije lett. A baráti összejövetelek az évek során megritkultak, már egyre nehezebb volt mindenkinek megfelelő időpontot találni, és az utóbbi két évben egyszer sem jöttünk össze. Így hát mi át is álltunk a "tanítónéni, akit régen is ismertünk, de ettől még bizonyos határokat nem lépünk át"-üzemmódra. Bevallom, magánemberként számomra túl feszes, túl szigorú benyomást keltett Cs., bár az akkortájt kezdődő kapcsolatának hatására láthatóan lazult kicsit, aztán a tanító-szülő viszonyunkban árnyaltabbá vált a kép, és már az első évben is úgy gondoltam, hogy nagy szerencsénk van vele.
Azt nem tudjuk, hogy ez a meghívás miért éppen most jött, talán ő is úgy gondolta, hogy amíg tanítja a fiúnkat, ne keveredjenek a szerepek, most viszont már jövőre nem ő lesz az osztályfőnök, így ez nem kavarhat be. Mi szívesen és örömmel vettük a meghívást, és egy nagyon kellemes délutánt-estét töltöttünk náluk. Ehhez mondjuk oldódnunk kellett, kezdetben nálam már csak Ákos volt feszélyezettebb, furcsa volt számára a tanítónénit más szerepkörben látni, idő kellett hozzá, hogy ezt megeméssze. Ábelt szokás szerint semmi nem zavarta a szituációban, Cs. kisebbik fiával rögtön megtalálták a közös hangot (túlzottan is), és este hazainduláskor egy szutykos, túlpörgött gyereket vadásztunk le szíjaztunk be a bicikli hátsó ülésébe. Mi meg Cs.-val ketten, most hogy nem voltak ott a többiek a társaságból, úgy beszélgettünk, mint a barátnők, miközben többször emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy már nem Ákos tanítónénijével állok szembe, hanem a családfő fiatalkori barátjával.
Cs. felajánlotta, hogy ha megszorulunk a nyár folyamán, szívesen vigyáz a fiúkra (bár azt, hogy több napra is odaadjuk őket, nem vette komolyan). Már a biciklire küzdöttem fel magam, amikor még hallottam, hogy a családfő meg közös medencézést ígért Cs. kisebbik fiának, így hát az a gyanúm, hogy a nyár tartogat még számunkra közös program lehetőségét.
Jó volt, örülök, hogy összejöttünk velük.

2017. július 13., csütörtök

Lassan folydogálnak a nyári hétköznapjaink

Most is meg kellett párszor említenem, hogy ideje lenne a birkanyírásnak, de nem jutottunk el a szokásos "nincs idő-moooost?-jó, majd holnap/hétvégén/jövőhéten" körig, hanem egyszer csak nekiállt a családfő, és végig tolta a fejükön a hajnyírót. Hallottam, amikor mondta a fürdőszobában az egyik fiúnak, hogy jobb lesz így nekik a jövő héten az úszótáborban/-tanfolyamon. Szerintem is.
És íme, megszületett a Tojás-család:
A napok viszonylag gyorsan telnek, ahogy krikszi is írta, máááár szerda volt tegnap, kettőt megyünk, aztán ismét kitör a hétvége. Örültem a viharnak (pontosabban az esőnek), jót tesz a kertnek, a növényeknek, és örülök a kis lehűlésnek is, ami mára érkezett meg, felfrissülünk kicsit. És azt sem bánom, hogy hétvégén nem utazunk és nem mi látunk vendégül másokat, mi megyünk először egy grill partyra, majd cirkuszba. Nagyívű terveim nem nagyon vannak ezen túl arra a két napra (de szerintem nincs is rá szükség), minden apróság az otthonunkhoz kötődik, úgy mint házimunka, házi koszt és házi láblógatás.
Újra és újra számolgatom, hány hét van még a szabadságig (lassan fogynak a hetek, napok), jó érzés, hogy még sok időnk van a nyárból. Még mindig vannak elvarratlan szálaim a munkában, amikkel várok erre-arra, reményeim szerint lesz idő befejezni azokat is, hogy tényleg nyugodtan jöjjek el két hétre.
A biciklizést sem adtam fel, de a mindennapos azzal járást nem erőltetem, mert mentálisan megterhelő, meg macerás váltóruházni, és sokkal hosszabb így az utazással töltött idő is. Végre talán találtam egy útvonalat, ami majdhogynem végig lefedett bicikliúttal vagy -sávval, bár így teszek egy nagyobb kerülőt (28 km oda és vissza). Igazából nincs gondom a távolsággal (ezt is megélhettük, bár kicsit kocsonyásak a lábaim, amikor leszállok a járgányról, de jól bírom), még mindig a kátyúk és az úthibák, meg a figyelmetlen járókelők és autósok okoznak problémát (jól felidegelnek néha, ahogy körül nézés nélkül elém lépnek a bicikliúton, hogy jó nagyot fékezzek, vagy majdnem elcsapnak a járgánnyal ott, ahol nekem van elsőbbségem). Nem tudom, mennyire illő az én koromban, de tegnap beintettem egy kölöknek, amelyik bár először finoman ösztökéltem őket, hogy ugyan húzódjanak már egy irányba félre a bicikliútról, végül csak közöttük tudtam elhajtani, az egyik meg még be is szólt. Én mérgemben mutattam egyet neki, az utolsó csúnya szó az övé volt, de legyen vele boldog, nem kelt fel hiába.
A városban gőzerővel folynak az előkészületek a vizes vb-re. Felmerült bennem, hogy mekkora élmény lenne valamelyik versenyszámot élőben látni, de erős a gyanúm, hogy nem vállaljuk a tömeget. Így csak azt próbáljuk lekövetni, milyen lezárások és egyéb változások várhatók a következő hetekben, hogy ne szívjuk meg nagyon. Engem annyira nem érint, a családfő meg majd jól elkerüli ezeket a helyeket remélhetőleg.
Hát, így vagyunk most, kicsit csendesebben, de ez is kell néha.

2017. július 11., kedd

Éjszakai csihipuhi és kis vegyes

Oké, hogy már hetek óta sóhajtozom az eső, a levegő felfrissülése után, de amikor az éjszaka azzal telik, hogy hol ablakokat csukogatunk, hogy aztán nyitogassuk, majd a következő rohamnál újra bezárjuk, az nem jó buli, na! Viszont legalább megöntöződött úgy igazából a kert, és a szomszédék napvitorlája (amivel az egyik szeles hétvégén már ketten hosszasan küzdöttünk a szomszédasszonnyal) ismét leszakadt - ők biztosan nem fognak neki örülni, de olyan viccesen simul most a bejárati ajtajukra.

A héten a családfő főnöke nyaral családostul, szombaton pedig kerti partyra vagyunk hivatalosak Ákos eddig volt tanítónénijéékhez (aki a családfő ifjúkori baráti társaságának tagja). Az előbbiek évek óta nem nyaraltak úgy, hogy igazán nyaralásnak megfelelő időjárást élvezhettek volna, az utóbbiaknál pedig mindig rossz időbe fordul a kerti buli. Duplán terhelt ez a hetünk ilyen szempontból, aggódtunk is, mi lesz belőle, bár ahogy elnézem, ma még jó idő lesz.

Aztán, ha már nincs itt a macska, cincogott is az egér-családfő. Gondolta, napközben menetben beugrik az uszodába és elintézi az úszótábort és a -tanfolyamot. Csak ezt felejtettem el, hogy a szervezők honlapján olvastam, csak délután négytől lehet befizetni. De most már ő is tudja (és nem, nem balhézott velem miatta), végül este ment vissza (szerintem örült is, hogy a medencéző fiainkat rám hagyhatta). Kaptunk mindenfélét, bérletet, nekem 10 alkalmas belépésre jogosító kártyát (Ábelt még be kell kísérnem), leírást, házirendet (egésznapos táborosat és intenzív tanfolyamosat) - Ákos már rutinos táborozó, de picit aggódom, hogy az én kis ugrifülesemet ott kell hagynom ismeretlen emberekre. Remélem, épségben adják vissza minden nap. A családfő meg dörzsöli előre a kezét, hogy a jövő héten ő üres lakásba ér haza munka után, és lesz minden nap egy nyugodt órácskája. Hát, ja, a nagyszülők nélküli életünkben mi már az ilyen alkalmakat is tudjuk értékelni.

A napokban a kerületünkben lomtalanítás van. Már minden felületen hetekkel előre harsogták a szokásosat: mit lehet kitenni, mikor és hogyan. Aztán meg a cég, amelyiknek az a dolga, hogy elhordja a kidobott cuccokat, többnapos késésbe került, így nagy szeméthalmokat kerülgetünk már egy jó ideje mindenhol. Egyébként valahogy most úgy tűnik, hogy mindenhol nagyobbak a kupacok, mintha az emberek most akarnának mindentől megszabadulni, ami egy fél élet alatt felhalmozódott náluk. Pontosabban olyan, mintha minden egyszerre vált volna feleslegessé minden háztartásban a környékünkön. Eléggé háborús állapotok uralkodnak most errefelé. A polgármesterünk írt is a cégnek levelet, hogy ugyan mire számítson az ő népe, meg is kapta a választ, emberhiánnyal küzdenek, de majd most összekapják magukat, a szabadságon lévőket is visszarendelték. Most meg hallom, hogy ideértek a buckalakók, és éppen püfölnek valamit. Engem nem zavar, hogy összeszedegetnek mindenféléket, de az a szilánkokra tört szeméthalom, amit hagynak maguk után, borzalom.

Történt még az is, hogy a családfő kitartásának köszönhetően többszöri hosszas próbálkozás után tegnap este végre elérte a hárombetűs szolgáltatót, akiktől a tévécsatornákat, internetet, soha nem használt telefonvonalat megrendeltük (ez utóbbira soha nem volt szükség, de a csomag így csomag). Már vagy 12 éve náluk vagyok, mindkét költözésnél hordoztuk magunkkal őket, és a díj meg szépen lassan emelkedett, néha kaptunk plusz ajánlatot, de olyanokat, amire nekünk nincs szükségünk. (Mondják is mindenhol, hogy ez a cég is csak az új előfizetőket becsüli meg.) Pedig még akkor sem cseréltük le őket, amikor az előző munkahelyem egy másik szolgáltató azonos csomagját fizette volna plusz vezetői juttatásként (dolgoztam itthonról eleget érte), mert nem láttuk biztosítottnak a hasonló színvonalú szolgáltatást. Eddig a hárombetűsnek nem volt igazi alternatívája a lakóhelyünkön, de most végre megjelent a kerületben totális lefedettséggel egy új szolgáltató is, aki kétharmados áron kínálja ugyanazt a szolgáltatást. Hívtak pár hete a hárombetűstől (biztosan érzik a vesztüket), hogy majd hihetetlen ajánlatot tehessenek, de mondtam, hogy este kellene beszélnünk, amikor ehhez értő ember közelében vagyok. Csörgött is aznap este a mobilom, egyet, de mire felkaptam, letették, és azóta sem jelentkezett senki. A családfő hívogatta őket, de a megnövekedett ügyfélforgalomra hivatkozással csak az automatát hallgathatta meg újra és újra. Így hát most, bármennyire is nem akartam, váltásra szántuk el magunkat, de ezt valahogy közölnünk kellett a szolgáltatónkkal. Tegnap végül csak sikerült elérni ott valakit, a családfő mondta is, hogy nincs harag, de hát pénzből élünk, és muszáj lesz a hosszú kapcsolatunkat megszakítanunk. Rögtön lett alternatív ajánlatuk a számunkra, ezt-azt kicserélnek, adnak pluszba még ezt-azt - mindezt a konkurencia árán. Pénteken már jön is a kütyükkel a szerelőember. Érdekesek ezek a dolgok, nem?

Most viszont, a totálisan érdektelen bejegyzés megírása után ideje összekapnom magam, mert elkésünk a munkából.

2017. július 10., hétfő

Blogtalálka 2017

Idén a már szokásosnak tekinthető augusztusi időpont helyett egy júliusi jött össze. Megvártuk, míg Vilma túljut az államvizsgáján, és még azelőtt találtunk egy mindenki számára szabad hétvégét, mielőtt elmennénk ide-oda nyaralni (egyesek többször is, csak mondom). Nagyon bejön nekem, hogy minden évben másik várost, sőt másik országot országrészt tűzünk ki úti célul, jobb mint egy honismereti sorozat, ha pedig még azt is láthatjuk, hogy az aktuális vendéglátó környezete hogyan néz ki a való életben, még jobb.
Idén krikszi trombitálta össze a társaságot, voltak újak is (éppen 10 évvel az első után, amin már én is ott duzzoghattam lehettem, szerintem fogalmazhatok így), 8 felnőtt és 7 gyerek jött össze (bár talán a két nagylány ezen a megfogalmazáson megsértődne), köztük egyedüli férfiként mint exblogossal a családfővel.
Pénteken időben hazaröppentem a munkából, és bár nagyon vonzott a csendes lakás csendes kanapéja, le sem ültem, gyorsan nekiálltam legalább lent port törölgetni, tükör- és üvegfelületeket mosni, porszívózni, majd felmosni. Éppen mire végeztem, megérkezett a zuhé, jeleztem a családfőnek, hogy ha kell, tudok indulni értük autóval, de mivel nincsenek cukorból nem tartott sokáig az eső, nem volt rám szükség.
Reméltem, hogy kicsit rápihenhetek a programra, de szombaton végül a szokásos 4 óra körül keltem. Így viszont nekiálltam egy gyors meggyes-csokis sütinek, ami kósza ötletként merült fel bennem még az előző napon. Ákos is korán kelt, segített is, így kicsit tovább tartott a dolog, és még többet is kellett utána takarítanom. Mire mindenki felébredt, a süti illata terjengett a házban, szinte már amolyan igazi hős háziasszonynak éreztem magam, aki minden körülmények között varázsol valamit az asztalra.
Ahogy nőnek a gyerekek, egyre könnyebben összedobálom a cuccokat, maguknak egy-két apróságot, játékot már ők pakolnak a hátizsákjaikba. Ábelnek most könnyebb dolga volt, tablet-megvonás terhe alatt szenved egy hétig, bár én stikában be akartam rakni az övét is a csomagba, végül megacéloztuk a lelkünket és igyekszünk kitartóak lenni. (A hatását még nem érte el a bünti, tegnap este természetesen ismét meglépte azt, amiért a tablet a könyvespolc tetejére került.) Így hát egy gyors reggeli után, amikor Jucika is megkapta az egynapi elemózsiáját a ketrecébe (persze rögtön nekiugrott a vacsorájának szánt zöldségnek, hiába intettük), el is indulhattunk. Háztól házig az autópálya-forgalom ellenére kétórás volt az út.
Amikor megérkeztünk, már mindenki ott volt a bázison, sőt a jó részük már előző este megérkezett. Lazac fiúunokája - némi izgalmat okozva - be is lázasodott, és másnap is csak kornyadozott. Egészen addig tartott ez az állapot, amíg Ákos be nem lépett a házba, rögtön jobban lett, és onnantól elválaszthatatlanok voltak, ahogy korábban is, az immáron már a negyedik közös találkozójuk alkalmával.
A családfőt ott veszítettük el, amikor meglátta a krikszi blogjában sokat emlegetett kanálist a ház mögött, és végig arról ábrándozott, hogy milyen jó lenne, ha mi is egy ilyen helyen élnénk. A konyhakertet is megtekintettük, én meg azt irigyeltem, bár tudom, hogy sok munka van vele, de szedném ott a gazt szívesen, ha hétvégén az ott termettekből főzhetném a lecsót. Láttuk a saját tökünk szülőit is, a még a tavalyi találkozón krikszitől kapott dísztökből kinyert magvakat sikerült úgy elültetni, hogy most már nekünk is van a kertünkben.
Mi felnőttek jól ellennénk egész délután üldögélve, és beszélgetve (mert mégiscsak más élőben fecsegni, mint posztokat írni és ott kommentelni egymás életének történéseit), de persze a mozgékony gyerekeket most is meg kellett pluszban mozgatni, így tettünk egy kört velük a közeli tó partján. Nagggyyyon-nagggyyyon fáradtak voltak a sétától, volt, aki csak panaszkodott, volt, aki cipeltetni akarta magát, de végül mindegyikük a saját lábán ért vissza a bázisra. Na, és kinek pirult le a válla közben? Igen, nekem. Kivártuk a késői ebédre rendelt pizzákat, meg egyebeket, és éppen mire megérkezett a kajaadag, elkezdett szakadni az eső, így két részre szakadva fogyasztottuk el.
Estefelé ismét nekiindultunk, kutyasétáltatás címén egy másik tóhoz bandukoltunk el, ahol hattyúetetés címén próbáltuk az izgatott gyereksereget lekötni. Aztán valamikor 9 körül még szalonnát is sütöttek a vállalkozó szelleműek (én szokás szerint megvártam azokét, akik nálunk szoktak sütni, de nem eszik meg, csak a zsíros kenyeret). Kibekkeltük, amíg Ákos is jóllakik a megmaradt pizzából, aztán elsétáltunk a közeli panzióba. Senkit nem kellett sürgetni, gyors zuhany után ágyba kerültünk, és aludtunk, mint a bunda. Az, hogy én milyen pózban zuhanyoztam, hogy védjem a friss hennafestést a bal lábamon, maradjon az én titkom!
A másnap kora reggel élveztem kicsit a csendet, a szállás kellemes udvarán üldögéltem a csapmeleg vízből készített kávémmal és a könyvemmel, majd apránként ébredt mindenki, aki ott szállt meg. Ez már olyan, mint a szimfónia, ahol a zenekar tagjai egyesével befejezik a játékot és elhagyják a színpadot, szépen lassan mindenki elköszön a többiektől, és elindul hazafelé. Mi ismét várakoztunk, mert a legkisebb ugrifülest kimerülve az előző napi történésektől, még az sem zavarta, hogy ki-be járkálunk a szobából, aludt rendületlenül. Aztán, amikor vigyorogva ébredt, összekaptuk magunkat, és átgurultunk krikszékhez reggelizni. Kicsit még ejtőztünk, majd kocsiba ültünk. Bevallom, nehezen szántam rá magam, az a nyugalom, amit akkor ott megtapasztaltam, jót tett a lelkemnek, úúúúúgy maradtam volna még picit. De vártak az itthoni teendők, meg a lomtalanítás, és a dolgos hétköznapok.
És akkor most elkezdhetjük várni a következő évi találkozót...

2017. július 8., szombat

Nyári tervezgetős

Tudom, már uncsi, de még újabban csupa tervezgetésből állunk ki. Szeretek mindenre előre, időben felkészülni. Így tegnap a munkahelyemen beállítottam az automatikus e-mailválaszt, miszerint szabadságon vagyok, és semmi más nem érdekel a leveleimet korlátozottan olvasom, forduljanak a kollégáimhoz. Ja, ja, a három hét múlva kezdődő szabadságról van szó.
Tervezgetem, mit csinálunk majd a fiúkkal, szerintem egészen jókat találtam ki. Például nem maradhat ki a hajózás, és hogy konkrét úti célunk is legyen, kinéztem egy nemrég felújított csúszdás játszóteret a Gellérthegyen. Lesz még másik játszóteres kiruccanásunk is, oda meg busszal készülünk eljutni, és ha már arrafelé járunk, a Városligetben is sétálunk egyet. Biztos beficcen a Tarzan park is, közel is van, Ákos ingyenjegyet is kapott a kitűnő bizonyítványához, vétek lenne kihagyni. Ja, és jut eszembe, a közeli vizes játszóteret is felújították, feltétlenül meg kell néznünk, milyen lett. Megosztottam a családfővel is a listámat, tetszett neki, gondolom, az meg még inkább, hogy ő ezeket a helyszíneket kihúzhatja a sajátjáról. Én meg talán még egy könyvet is viszek magammal egyik-másik programra, de ezt a merész ötletemet még emésztgetem. Mindenesetre szerintem egészen jó lesz az a pár hármasban töltött nap.
Mire a hét végére érünk, csomagolhatunk is, vár bennünket a Balaton, arra vonatkozóan is vannak már elképzeléseim. A tavalyi nagyon jól sikerült, mindenkinek jutott szája íze szerinti program és láblógatás is, valami olyat szeretnénk idén is.
Még a szabadság előtti héten mennek a fiúk mamához egy hétre. Már oda is tervezgetek ezt-azt, erről is tájékoztattam társamat a mindennapokban, bár ettől már nem volt olyan lelkes. Például az egyik estét azzal fogjuk tölteni, hogy felszedjük a szőnyegeket, tisztítóba küldjük (szokásos nyári akció ez már évek óta, mindig megszépülve hozzák vissza, és reményeim szerint mindenféle poratkától mentesen), és ha már odáig eljutunk, kihúzogatunk minden kanapét, előkerül egy-két elveszettnek hitt kisautó, apró játék, és feltakarítjuk az alját. Volt még más ötletem is (hasonlóan nem dorbézolós), de az mostanra kiesett a fejemből. Egyébként meg biztosan kihasználjuk az alkalmat, és elmegyünk kettecskén ide-oda.
Addig meg telnek a meleg hétköznapok. Ákos élvezi az önkormányzati tábort, meglehetősen változatosak ott a napok, Ábel pedig - látszólag - még nem ébredt rá, hogy nyári szünet is van a világon, és viszonylag simán megy a dolgára, aztán délutánonként itthon mindenfélét játszik (például farmot épít a konyha egyik sarkába). Minden reggel ébreszteni kell őket (kivéve a mostanit, Ákos éppen most sétált le, magától ébredt a szokásos időben, persze, mert hétvége van). De majd szépen megszokják a lazább nyári napokat, mamánál nem ilyen feszes a napirend, mint itt, mire hazajönnek onnan, már tutira átállnak.
Most pedig, ha mindenki magához tért, összekapjuk magunkat és blogtalálkára megyünk az ország nyugati csücskébe. A társaság egy része már tegnap estefelé megérkezett, gondolatban már velük vagyunk...
Szép hétvégét kívánunk!

2017. július 5., szerda

Nyári munkálatok

Mindig megvezetem magam azzal, hogy tudat alatt azt hiszem, nyár is, közalkalmazotti lét is, oktatás is - hát csak jönnek a laza napok, amikor majd jól unatkozom bent. Ehhez képest a teendők sorakoznak (csak éppen nehezített körülmények között, mert vannak olyanok, akiknél viszont kitört a nyár, és nem lehet őket rábírni a munkára), én meg csak pörgök mint a nyavalya, és délutánra jojóznak a szemeim. Persze nem minden megy simán, új körülmények merülnek fel, meg új szempontok, sőt új feladatok adódnak - én meg veszettül gondolkodom, hogyan oldjam meg egyesével őket, és ha elakadok, merre tovább. Mire az egyiket összerakom, a másik megreked - jó játék. Jobbkezem-kolléganő is szabadságon van, így még szót se nagyon tudok vele váltani gondolatcsere céljából, a főnököm is állandóan rohan, vele se nagyon lehet egyeztetni. De írogatom a listámat, hogy hétfőn mivel fogadom a kolléganőt, biztos fog neki örülni, hogy sokat gondoltam rá a napokban.
A szabadságomig még 3,5 hét van, már látom, hogy addig elleszek ezzel a sok mindennel, és csak abban reménykedem, hogy úgy jöhetek el, hogy itthonról nem kell tüzet oltanom. Azt viszont szentül megfogadtam, hogy a nyaralás alatt bizony egyetlen céges e-mailt sem olvasok majd - amióta ezt a felszabadító érzést pár éve megtapasztaltam, meglehetősen ragaszkodom hozzá, és azokra a napokra még azt is elfelejtem, hogy dolgozom valahol.
Annyira azért nem vagyok leterhelt, hogy ne induljak időben haza, így a késő délutánt már itthon töltöm a fiúk körében. Mindig vannak időszakok, amikor ők is jobban hiányoznak napközben, ez is ilyen. Talán a nyári szünet gondolata, a közösségi oldalakon szembe jövő családi nyaralós képek teszik ezt velem (de még mindig jobban örülök ennek a megoldásnak, amikor a nyár második felében megyünk szabadságra, mert így van mit várni). Amikor hazaérek, megszeretgetem őket, bár láthatóan ők is kókadtak, talán belefáradtak a hétköznapokba, és abba, hogy reggel ugyanúgy kelni kell (hétköznap ébresztjük őket, hétvégén viszont továbbra is maguktól majdnem a szokásos időben kelnek - ez amolyan gyerekdolog lehet, akkor nem alszanak, amikor lehetne). A napi időbeosztásnak köszönhetően este továbbra is fél 9-kor van takarodó, nincs ellenkezés, mennek is, mint a kisangyal.
A munka és a gyerekek rendezése mellett ott sorakoznak az egyéb teendők is. Ábelt végre elvittem a szokásos éves státuszvizsgálatra, egészen jól vizsgázott, de azért kaptunk egy-két jótanácsot és feladatot a továbbiakra. Ákos most két hétig az önkormányzati táborban múlatja az időt - ez elég király dolog, a kajányi pénzért nem csak őrzik őket, hanem csoportokba rendezve programozni járnak. Ma például Katalinpusztára kirándulnak busszal, tegnap kézműveskedtek, de várható még uszoda, falmászás és sok más jó. Egészen jólszervezett a dolog, minden nap délután kiteszik a faliújságra a következő napi programokat, látjuk, mire kell felkészülnünk. Ezután még lesz egy úszótáboros hét, amikor ő napközben lesz ott, majd Ábel óvoda után jár intenzív tanfolyamra - egyiket beadom, másikat kiveszem, aztán az elsővel megvárjuk a másodikat. Az a hét a munkaadóim kedvence lesz, mert reggel sem érek be időben, és minden délután a szokásosnál korábban le kell lépnem, hogy logisztikázzak.
Utána leadjuk őket mamánál, és eljön a mi hetünk, amikor kettesben leszünk itthon, és kivételesen nem festéssel töltjük az időt (bár a felső szint még nincs kifestve, alul pedig akár kezdhetnénk újra, de józanul lemondtunk róla erre az évre). Furcsa lesz a csend, ahol néha csak az én gyerekek utáni picsogásom és sóhajtozásom fog hallatszani, egyébként meg olyanokat csinálunk, amit sima hétköznapokon nem szoktunk (hétköznap esti programot csinálunk) vagy egyeseknek nem szabad (tévé előtt vacsorázunk).
Hát, így telnek a napjaink. Igen, azt hiszem, kicsit elfáradtunk mostanra.

2017. július 2., vasárnap

Tanévzáró-nyárköszöntő osztálytárs-buli

Az úgy volt, hogy valamikor a tanév vége felé megemlítettem a családfőnek, vissza kéne hívni az osztálytársakat (négyen vannak nagyon jóban, egy asztaltársaság, három fiú és egy lány), mert akkortájt valahogy úgy jött ki, hogy Ákos mindenkinél járt (jórészt hétköznap egy-egy délután-este, de akadt olyan is, hogy hétvégén mindannyian vendégségben voltak az egyiküknél), de nálunk akkor már hetek óta senki nem fordult meg. És hát bár én szoktam általában túlzásba esni, most ő találta ki, hogy hívjuk a szülőket is, így kicsit jobban megismerkedhetünk egymással, mégis csak egy osztályba járnak a gyerekeink, és remélhetőleg ezek a barátságok fennmaradnak még jó sokáig. Köre-mailben jeleztem a szándékunkat, mindenki örült a meghívásnak, és sikerült is második nekifutásra megfelelő időpontot találni. Meghívtuk még a kisbarátnőt, aki elég régóta bejáratos hozzánk, és szintén osztálytárs. Viszonylag hamar kitaláltuk a menüt is, csináld magad-hamburgerest terveztünk, egy kis sült kolbásszal kiegészítve.
A hétvége második felében megérkező hidegfront láttán sem gondoltuk, hogy lemondanánk bármit is, de még jó, hogy pénteken írtam egy e-mailt utolsó megerősítésként, mert mint kiderült, a többiek, főleg a szombat reggeli szakadó esőre tekintettel azért hezitáltak, mi lesz a kerti partynkkal.
Itt nálunk az izgalom már napok óta érezhető volt (főleg, hogy az évzáró óta nem találkoztak), ami aztán fokozódott. A csendespihenőt azért megtartottuk, majd átrendeztük kicsit a teraszt és a kis udvart. Ákos átsétált a szomszéd utcába a kisbarátnőjéért, majd kettesben visszafutottak hozzánk (nem tudom, miért futva jöttek) - nagyon büszke volt magára, most először volt ilyen, hogy egyedül ment el, még ha csak egy utcányira is. Aztán a kulcsommal a zsebében fel-alá járkált, mikor jönnek már a többiek, majd lecövekeltek a kapuban, és lestek ki a kis résen, hátha kiszúrják az érkező autókat:
Aztán végre befutott minden család. Mivel addigra már meleg lett, mégis medencézéssel nyitották a bulit, volt nagy visongás, fröcskölés (meg sírás is, az egyik vendég fiú a játék hevében a másiknak a kezére csapott egy nedves gumikígyóval, jó kis hurka lett az eredménye), aztán egyesével kifogtuk őket a vízből, és visszaöltöztek. Addigra elkészült a hamburgerhús is, amit mindenki jóízűen fogyasztott. Desszertként főtt kukoricát szolgáltunk fel, de süti is akadt az egyik anyuka jóvoltából, aztán (a lányukra tekintettel glutén- és cukormentes) házi jégkrém egy másik anyukának köszönhetően. Így hát volt habzsidőzsi, meg rohangálás, meg minden más. Ábel teljesen megkergült, a hangja távolra szállt az ég felé, ahogy folyamatosan pörögve hangoskodott, nagyon kellett rá figyelnünk. A két egyke is volt a vendégek között, ők meg főleg nincsenek egy ilyen pörgő kistesóhoz szokva, a nagyok ki is tessékelték őkelmét a szobából, ahol "zenét hallgattak és beszélgettek" (bizony, ilyen nagy gyerekeink vannak már nekünk) - erről majd szót is kell ma váltanunk Ákossal, mert nem teheti meg az öccsével, hogy kizárja. Tudom, hogy nem egyedi eset, de akkor is jobban örülnék neki, ha bevonná és megvédené, ahelyett, hogy a többiekkel szövetkezik ellene. Örültem is, amikor a szomszéd kisfiú kimerészkedett az udvarra, mert volt kivel játszania a kicsinek is. Persze a végére még tartogatott egy jó húzást, amikor kiengedte a nyuszit, hogy a gyerekek is megcsodálhassák, figyelnem is kellett, hogy nehogy valakit megkarmoljon a nagy hangzavarban. Jucika végül bölcsen úgy döntött, hogy jobb neki a ketrecében, Ákos résen volt, rögtön rá is zárta az ajtót, nehogy ismét kiugorjon.
A szülők szimpatikusak voltak, és kedvesek, jókat beszélgettünk (már amikor nem valami után rohantam, vagy intéztem - de egészen jól sikerült összeszervezni, volt alkalom ülni és csevegni), ráérősen leültek, eszegettek, igazán jó hangulat volt. Nyolc körül szedelőzködtek, mire a legtávolabb lakó család hazaért, nálunk már rend volt, és lefürdetett gyerekhad, akik kivételesen 9-kor mentek csak az ágyba. A családfő addigra összekapta magát, és elindult az éves osztálytalálkozójukra (amit anno nem írt be a naptárunkba, ezért sikerült keresztbe szerveznünk). Hajnali egy után küldte át a fenti két képeket, gondolom, akkortájt ért haza.
Még nem volt alkalmunk végigtárgyalni a vendégség eseményeit, de gondolom, ő is úgy ítélte meg, hogy igazán kellemes volt.
Ma újra felmosunk lent (a tömeg ellenére viszonylag normális rend maradt, de a koszos kis talpak azért meglátszanak itt-ott), mi főzünk Ákossal egy ráérős ebédet anyu csirkéjéből, Ábel pedig születésnapi partyra megy apai kísérettel a közeli játszóházba. Én tervezek egy délutáni alvást is magamnak, rám férne, már vagy két hónapja nem sikerült ilyen módon ellensúlyoznom a korai keléseket.
Egyébként úgy tűnik, hagyományt teremtettünk, augusztus végén folyt.köv. egy nyárzáró bulival a másik kertesházas családnál.

2017. július 1., szombat

Kétkeréken kavargós

Azért nem szoktam én bizonyos dolgokról előre beszélni, mert ha túl sok szó esik róla, utána már úgy érzem, hogy túltárgyaltuk, és valahogy elveszíti a varázsát az aktuális tervem/tettem még azelőtt, hogy véghez vittem volna. Meg a kibeszéléstől már nem tűnik olyan nagyszerű gondolatnak, arról nem is beszélve, hogy ott lesz a kényszer, hogy ha már pofáztam menőztem, akkor mutassak is valamit, mert milyen ciki már, ha belengetem az elképzelésemet, aztán meg meghátrálok. És hát valljuk be, azért ezek általában nem annyira nagy hőstettek, hogy kimaxoljam az érzést, ahogy mások csodálattal és elismerően néznek rám, sőt nem is egyedüliként a világon hajtok végre ilyen hőstetteket. Bár az önirónia ilyenkor szokott valamennyit segíteni, és még mindig van rá esély, hogy ha nem úgy teljesítek, ahogy elvárnám magamtól, elvicceljem a dolgot.
De azért a biztonság kedvéért inkább most is csak csendben tervezgettem, meg térképeket böngésztem, és agyaltam róla, merre induljak el, ha (hangsúlyozom: HA) belevágok, és a családfőnek is már csak akkor említettem meg mellékesen, mit tervezek, amikor már szinte biztos voltam benne, hogy nem akarok megfutamodni.
Aztán csütörtökön reggel szerencsére esett az eső, én meg jól lefújtam a dolgot, az elemekkel csak nem dacolok. Majd miután napsütésre ébredtünk, pénteken reggel csak átpakoltam mindent a csinos táskámból a biciklis táskámba, lelkileg rákészültem az útra tébláboltam még kicsit, majd jó nagy késéssel elindultam kétkeréken dolgozni. Optimális esetben az út a munkahelyemig kb. 11 km (már ha autóval megyek, amiben nem kell félni, hogy elcsap egy óvatlan sofőr), nekem végül - miután rájöttem, hogy a kinézett útvonalon van egy bazi meredek lépcső, ami a síneken átvezet, és amit dögnehéz bicikli nélkül sem kockáztatnék meg, mert esélyt látok rá, hogy remegő lábakkal sírva fakadok a magasban - sikerült közel 15-öt megtennem. Városnézésnek is elment egyébként, jártam például a Hősök terén és a Városligetben is, ami nem szerepelt a terveim között, és végül egy jó órás késéssel értem be a munkahelyemre. És már akkor azon gondolkodtam, hogy basszus, ezt a tortúrát távot ma még hazafelé is abszolválnom kell, és vajon mennyire lenne ciki, ha bent hagynám a bicajt az irodámban, és hazabuszoznék, vagy esetleg tehertaxit hívnék, ami járgányostul hazavisz.
Végül aztán persze egyik megfutamodást megoldást sem választottam, hanem hazafelé is megugrottam a távot, ami nem önmagában a kilométerek számában bizonyult kihívásnak, hanem mert nincs egy normális, biztonságos útvonal és ha mégis találsz egy viszonylag megfelelőt, kiderül, hogy egyszercsak véget ér a bicikliút, ami egyébként is csapnivaló állapotú (ha nem is tanyálsz egyet valamelyik kátyúban, akkor is szétrázza a hátsódat a térköves megoldás), te meg ott állsz az út szélén, hogy akkor most merre tovább anélkül, hogy elcsapjanak a száguldozó autók. Akkor is eltévedtem kóvályogtam kicsit, de legalább biztos lehettem abban, hogy egyszer csak hazatalálok hazaérek. Egy ideig követtem egy menő biciklist (én azokat tekintem menőnek, akiknek van IGAZI biciklis ruhája, mert számomra ez a tény azt jelzi, hogy biztos többet ültek már biciklin, mint én, hiszen már az ehhez szükséges ruházattal is rendelkeznek), és reméltem, hogy nagyjából azonos irányba haladunk. Végül is neki köszönhetem, hogy rátaláltam az M3 autópálya fölötti gyalogos átjáróra, ahova felküzdhettem a biciklit, és ahol, vérszemet kapva készítettem is egy fotót a telefonommal. Ez az akció éppen arra volt elég, hogy elveszítsem a vezetőmet a szemem elől - persze átmenetileg el is tévedtem utána. Mivel az idő szorított kicsit, mert kora délutánra vendéget vártunk, és előtte még Ákost is össze kellett szednem az iskolai ügyeletben, nem volt idő kétségbe esni, csak tekertem, tekertem, mint a gép (amikor rájöttem, hogy az út visszavisz az autópálya túloldalára, visszafordultam és visszafelé tekertem), aztán végre odaértem az ügyeletes iskolához. Ha a kipirult arcom, a csapzott hajam és a remegő lábaim nem árultak volna el, az ügyeletes tanítónő akkor is képben lett volna, miért nézek úgy ki, ahogy, sőt még azt is tudta, hogy elvileg 11 km-re van a munkahelyem (igen, Ákos elég pletykás, és reggel hallotta, miről beszélünk a családfővel), és őszinte csodálattal a hangjában megjegyezte, mennyire becsüli azokat, akik tesznek valamit az egészségükért. Annyira kedves volt, és annyira elismerően nézett rám, hogy muszáj volt elárulnom mindkétszer eltévedtem, így olyan 30 km lett a vége a titkot, miszerint én is becsülöm az olyanokat, én viszont édeskevés vagyok hozzájuk, soha életemben nem voltam semmilyen mozgásban kitartó. De nem tudtam eltántorítani, ő továbbra is kedvesen és csodálattal adózott a teljesítménynek, így most meg már csak az ő kedvéért is muszáj lesz folytatnom, amit elkezdtem.
Azt hiszem, ha nem is minden nap, de talán hetente egyszer-kétszer (ha a munka is engedi) belevágok még ebbe a tortúrába. Talán a nyár végére még a megfelelő útvonalra is rátalálok.