2017. július 19., szerda

Hírek a vizes vébéről, akarom mondani a vizes hetünkről

Amikor tavasszal megszületett a döntés, hogy a lovaglást, ha nem is abbahagyjuk, de szüneteltetjük, mivel nem voltam benne biztos, hogy ezt most ki akarta jobban (én vagy az érintettek), tettünk egy ígéretet, miszerint járhatnak majd úszni. Ez amúgy is terveink között szerepelt, csak arra vártunk, hogy Ábel is nőjön hozzá kicsit az új feladathoz, mivel szeretnénk, ha vízbiztosak lennének (és ha kell, kimentenék szüleiket is). A nyár a legkisebb ugrifüles számára egy ilyen első találkozásra meglehetősen alkalmasnak tűnt, Ákosnál pedig egy hétnyi táboros elfoglaltságot gondoltunk vele letudni. Nem hazudtoltam meg magam, már tavasszal (sőt még korábban is) végignéztem a két közeli uszoda kínálatát, stilisztikai böngésztem az úszóiskolák oldalait, összevetettem őket, megversenyeztettem az árakat és a szolgáltatásokat. És a többi. Végül a kerületi önkormányzat által pár éve épített uszoda mellett döntöttünk.
Ezek után, amikor elérhetővé váltak a honlapon a táborok és a délutáni intenzív tanfolyamok leírásai, kitaláltuk, hogy melyik héten lépjük meg a dolgot. Személyesen is elmentünk (mivel a korábbi e-mailre nem válaszoltak, meg egyébként is csak személyesen lehetett jelentkezni), majd a családfő újra elment, amikor a kinézett hét előtti héten konkrétan be is lehetett iratkozni. Nem bíztuk a véletlenre, már hétfőn délután ott tobzódott (igazából már napközben is járt ott, de kiderült, amit tudtam, csak elfelejtettem, hogy csak délután fogadnak jelentkezéseket). Utólag kiderült, hogy jól tette, hogy az első nap odament, mert akadtak, akik lemaradtak később a csoportról.
Kitaláltuk azt is, hogy mivel a tábor 4-ig tart, a 4-kor kezdődő tanfolyamra van szükségünk, így meg lehet azt lépni, hogy a kicsit odaviszem és leadom, a nagyot kiveszem, aztán megvárjuk a kicsit. A munkaidő egy picit zavart csak meg, de a főnökömnek nem volt kifogása az ellen, hogy ezen a héten lazábban járjak be és jöjjek el.
Úgy elképzeltem magunkat! Jövök én, a szuperanyu, elmegyek az oviba, uzsonna után elhozom a kisebbik gyerekünket, majd mosolyogva besétálunk az uszodába, bár kicsit aggódni fogok érte, hogyan érzi magát, de bátran elengedem a kezét. Aztán kimegyek a bejárathoz, átveszem a nagyobbik, élménnyel teli gyerekünket, aki beszámol a napjáról, én mosolyogva meghallgatom, majd ha ő szeretné, leülünk az uszoda mögötti parkban egy padra vagy a fűre, ott is beszélgetünk kicsit, majd együtt átvesszük a szintén élménnyel teli öccsét. A biztonság kedvéért még egy könyvet is betettem hétfő reggel a táskámba, gondoltam, ha Ákos olvasna várakozás közben, nálam is legyen valami, amivel elütöm az időt (na, és vészesen közeledett a kölcsönzési idő lejárta is a könyvre). A családfő pedig nyer egy hetet, amikor reggelente csak az óvodást kell elvinnie, délután pedig hazakerekezik egy üres házba, és megtapasztalja végre, amit én időnként péntekenként szoktam: milyen egy csendes házba hazaérkezni.
Ez olyan szép kis kerek álomnak tűnt.

Ehhez képest hétfőn délután kaptam két sorompót is az óvodába menet, így éppen hogy odaértem Ábelért, aki olyan koszos nadrágban fogadott, hogy még át is kellett öltöztetnem. Kirongyoltunk az autóhoz, majd az uszodához érve bevágtattunk. Őt a bérlete ellenében beengedte az úszóiskola képviselője, én meg a10 alkalmas be- és kilépő kártyámmal pittyentettem be magam. Kicsit bolyongtunk a folyosórendszerben, majd megtaláltam öltözőfülkéket, ahol pikk-pakk átöltöztettem (hol van már az a téli időszak, amikor Ákost hordtam a másik uszodába, és télikabátban izzadó háttal kapkodtam le róla a sok réteg ruhát?!). Még ismerőssel is találkoztunk (bár én a kislányt úszósapkában nem annyira ismertem meg, de Ábel szerencsére igen, az anyukáján viszont nem volt sapka, és felrémlett az arca előttem is). Ők már harmadik hete járnak, így hát bennfentesként kérdeztem, hova tegyük a levetett ruhákat, furcsán elrévedő tekintettel közölte, hogy a zárható szekrényekbe csak az igazi vendégek pakolhatnak, mondott valamit valami öltözőről, de nem sokat segített vele. Aztán végül egy mellettünk álló vadidegen anyuka érthetőbben mondta, hogy a csoportos öltözőben hagyhatjuk, és remélhetőleg nem tűnik el semmi. Be is cuccoltam a fiúöltözőbe. Addigra izgatott gyerekhad vett körül bennünket, a járást már ismerők a fiú- és lányzuhanyzó ajtajánál sorakoztak.
Egyszer csak megjelent egy izmos fürdőgatyás pasi úszásoktató, és beterelte a gyerekeket a zuhanyzókon keresztül. Olyan kérdés, hogy ki az új, kinek van kérdése, nem hangzott el. Elengedtem a gyerekem kezét, amit addig szorongattam, nehogy eltűnjön bátorítsam, remegő szájszéllel biztatóan ránéztem és útjára bocsátottam.
Előtte már próbáltuk felkészíteni, milyen veszélyek várnak rá egy medencében, intettük attól, hogy rohangáljon, meg ilyenek, és többször hangsúlyoztuk, hogy mindenben követnie kell az oktató utasítását. Így hát, mivel biztosra akart menni, és ez az utóbbi jó tanács akadt be neki, megállt az oktató előtt, megpaskolta a kockahasát és megkérdezte, hogy ő-e a főnök azt kell-e csinálnia, amit ő mond. Az, hogy szülőként én is bemehetnék, hiszen váltópapucsot is vittem, ahogy az előzőleg kapott házirendben leírásban szerepelt, fel sem merült. Amikor eltűnt a kis kincsem a szemem elől, kicsit tébláboltam ott, majd bevillant, amit még szintén a papíron olvastam: a szülők hét éves korig segíthetnek a gyereküknek az átöltözésben, és csak a szülő nemének megfelelő öltözőbe mehetnek be. Én meg ugye a fiú öltözőbe pakoltam be a táskát, így berongyoltam érte, és sikeresen zavarba hoztam egy éppen öltözködő kamasz fiút, behunyt szemmel gyorsan megkerestem a táskát, majd átvittem a lány öltözőbe.
Akkor néztem körül, hogy na, de hova tűnt Damon Hill a többi szülő?! Volt még szó valamiféle galériáról, ahonnan a kísérők követhetik az oktatást, nagy nehezen rá is találtam, leguggoltam az ismerős anyuka mellé, és még láttam is, hogy először sorba ültetik a gyerekeket egy hosszú padon, majd egyesével beküldik a vízbe. A következő szívrohamot akkor kaptam, mert a sajátomat sehol nem láttam, már elképzeltem, hogy eltévedt valahol az épületben, de az anyuka segített, hogy időközben ráadták az úszósapkát, keressek egy szoros sapkától kínaivá elnyomott szemű cápás úszósapkás fiúcskát. Meg is lett, ő volt a legkisebb a sorban. Amikor beküldték a vízbe, láttam, szépen leveszi a papucsát, leteszi a törölközőjét, és az úszószemüveggel a kezében lelépeget a lépcsőn. Én már ettől büszke voltam rá! Amíg óvatosan ment befelé, a bebocsátó és a fogadó oktató is háttal állt neki, én meg felülről szurkoltam, nehogy elcsússzon, mert még csak észre sem veszik, ha történik valami. Nagy sóhaj, minden gond nélkül beért.
A szervezéstől nem voltam elragadtatva, nehéz volt fentről megszámolni őket, de mintha 19-20 kis színes fej ugrált volna a vízben, ami úszásoktatás esetén nem túl ideális. Körülöttem a szülők pampogtak is miatta, állítólag az előző hetekben nem voltak ennyien, és olyan is akadt, akit azért nem fogadtak előtte, mert betelt a létszám. Idővel jött még egy oktató, a fiúkat és lányokat külön választották, picit átláthatóbb lett az egész. Egy gyerek volt, aki nem tette be a fejét a vízbe. Kitaláljátok, ki az? Igen, a mienk, akinek persze itthon nagy szája van, ott bezzeg meghúzta magát. Így ő az oktatóval külön csinálta a gyakorlatot. Néztem volna még őket, de mennem kellett Ákosért.
Lent magyarázkodtam kicsit az uszoda pénztárosának, hogy kimennék, de visszajönnék, meg táboros és tanfolyamos gyerek egyszerre. A csaj elég idegesnek hajszoltnak tűnt, láttam utána többekkel is elég csúnyán vitatkozni, de neki tetsző hangnemet üthettem meg, engem kiengedett simán (aztán később vissza is). Az, hogy direkt napi kétszeri ki- és belépési lehetőséget vásárolt nekem a családfő, akkor még nem ugrott be, bár Ákos ezzel akkor sincs megoldva.
Kikértem a táborost, meghallgattam az első napi élménybeszámolót, aztán próbáltam vele együtt visszajutni az épületbe. Ismét magyaráztam mindenkinek, hogy elég sokat fizettünk mi ezért a hétért táboros, meg tanfolyamos gyerek, egyikért menni kéne, a másikat nem hagynám kint egyedül... na, visszaengedtek Ákossal együtt is.
Fentről a galériáról még láttuk a játék-részt (a jólértesült Ákos szerint ez a végét jelenti, amikor pár perc szabadfoglalkozás van), Ábel csak a medence szélébe kapaszkodva lötyögött, aztán Ákostól meg is tudtam, hogy azon a végén elég mély a víz, nem csoda, hogy nem engedi el a szélét. Aztán végre el is engedték őket. Még végigszurkoltuk, hogy mindent összeszedjen (sikerült!), majd amikor kicsit lemaradva elindult fölfelé, én is odamentem a férfi zuhanyzó elé, hogy ott várjam. A becsukódó ajtó mögött még éppen láttam, ahogy tétován nézelődik, merre tovább. Picit benyitottam, szólongattam, semmi. Átmentem a női zuhanyzó elé, ott sem volt. Visszamentem, ismét szólongattam a résnyire nyitott ajtóból, semmi. Kerestem egy nagyobb fiúcskát, és megkérdeztem, hogy visszamenne-e a fiú zuhanyzóba, mert a kisfiam nem tudja, merre kell jönni. De mire végigmondtam, mit szeretnék, meghallottam Ábel hangját, ahogy szólongat. Sikerült kikeverednie a labirintusból. Leizzadtam azért rendesen, mire visszakaptam őkelmét.
Ezután már csak ki kellett valahogy jutnunk az épületből. Egy pittyentés alatt mindhárman kislisszantunk. Ábel győzelmi zászlóként lebegett utánam, mert az éppen kinyíló kapuban ejtette le az innivalóját, amiért lehajolt, én meg a karjánál fogva rántottam ki, nehogy rácsukódjon a kapu a fejére, Ákos meg szorosan rám tapadva mögöttem ugrott ki. Mindezt végignézte az úszóiskola képviselője, és elfehéredett arccal mondta, hogy de hát ő segített volna. Mondtam, hogy köszi, nem tudtam, csak próbálom mindkét gyerekemet kihozni és hazavinni, na, de most már jobban képben vagyok, hogy mennek a dolgok.

A családfő közben végig próbált velem kommunikálni, például kérdezgette, Ábelnek tetszik-e az egész, és megvan-e Ákos és hogy érezte magát, de ilyen kalandok közben nem volt lehetőségem reagálni. Azt meg, hogy "jééé, hát ilyen egy üres és csendes házba hazaérni?!" végképp nem voltam hajlandó kommentelni. Amikor itthon beszámoltam a kalandjaimról, már megértette, miért nem válaszolgattam neki. :D

Kedden reggel a családfő szóvá tette, hogy nem írtam az előző napi uszodai történésekről. Mondtam, hogy ezt a megrázó kalandot még emésztenem kell. Ákos meg eléggé sérelmezte, hogy nem vettem át őt már négykor, hitte is, meg nem is, mik történtek velem, ő meg azt kérdezte, hogyan gondoltam "megoldani ezt a problémát", mármint hogy neki ne kelljen ennyit várnia.
Viszont legalább a második napon már egy fokkal magabiztosabban mozogtunk mindannyian. Ábel csoportjában is kevesebben voltak (talán néhányan reklamáltak a tömeg miatt), Ábel most sem tette be a fejét a vízbe, viszont az oktatóval elég szoros kapcsolatba kerültek, konkrétan az óra második felében a hátán lógott, hogy szokja a vizet.
Én meg a végére totál kimerültem, és még azután indultunk hármasban a könyvtárba, de ott legalább a megszokott terepen mozogtunk. A családfő meg este csak annyit mondott, hogy nyugi, már csak három nap, és vége. 

Kíváncsi vagyok, mit tartogat még a hét számunkra.


12 megjegyzés:

krikszi írta...

Hát, ez "belédégett", gondolom, olyan részletesen írtad le, hogy mindent látunk, pontról pontra....

teide írta...

Az alatt az egy óra alatt legalább egy évet öregedtem. :D

Lazac írta...

Annyira megértelek, komolyan. Felrémlett az a nyári nap, amikor először vittem el a 3 gyereket egyedül az uszodába, ahol ugye Kolos különöltözött és utána nem találtuk sehol...akkor még úszni sem tudott egyik sem, hát volt bajom.:):)
Örülök, hogy az első napi káosz után, már gördülékenyebben mennek a dolgok.:)

Vilma Kovakövi írta...

Aztamindenit...!!! :) Azért én rém büszke vagyok rátok (rád elsősorban), amiért ilyen jól megoldottatok mindent. ♥

fenci írta...

Húúú - én total láttam az egészet magam előtt, főleg, hogy amikor elkezdtünk úszni, akkor nálunk is hasonló tortura volt, amig beszoktak : izzadva rohangáltam a lány és fiú őltöző között, a fiúkhoz Bulcsút próbáltam visszatuszkolni, miközben túlfelől Boró üvöltött. De amikor beszoktak - akkor simán intéztem a dolgaimat abban az egy órában. Ügyes voltál, látod : a gyerekek élvezték, mindketten megvannak, te is kezded megszokni. Menni fog ez.

Dius írta...

Aaaahhh...vègig szurkoltam ezt rendesen..láttam magam előtt az egèszet. Mèg szerencse, hogy kellő humorèrzèkkel rendelkezel az ilyen helyzetekhez.

a mesélő írta...

Annyira király,hogy minden gyerekem az ovival tanult úszni:) Nem láttam semmit és nem is voltam ott, csak a fényképekről ismerem az egészet! Mert ez testközelből halálos lehet mármint, hogy ott látni vagy épp nem látni a picikédet legkisebbként a vízben, a nyüzsgésben, sok idegen között ... Tavaly kísérő voltam egy úszótáborban, nagyon nehéz felismerni úszósapkában a gyerekeket, megszenvedtem velük én is, és agyongörcsöltem magam az első napon annyira féltettem mindet. Az utolsó napokon pedig már úszni is el tudtam menni én is !:)

E írta...

Még hajnalban olvastam....el is fáradtam rögtön. :) :)
Popianyu

Vivien Vincze írta...

Jaj, ne haragudj, de olyan jól szórakoztam ezen az egészen :) ... Nem vagyok ám totál érzéketlen, mert nekünk is volt ilyenben részünk - és lesz is - de most már csak egy gyerekkel. Viszont anno, amikor Máté kezdte ezt az úszás dolgot, nagyon hasonló volt minden, ő sem akart belemerülni, csak mondom, ez aztán hamar elmúlik és most már tök jó vízbiztosan úszik. Aztán, amikor Toma 1,5 volt, Mátét meg cipeltem úszásra télen és nyáron is, hasonló jó kis dolgok történtek meg, de mondjuk akkor már Máté nagy volt, inkább legkisebbel szenvedtem leizzadásig mindenfélén :) ... Viszont olyan jó, hogy te ilyen előrelátóan intézed a dolgokat, nekem most kezdett derengeni, hogy Toma úszni (is) akar járni, hogy visszamegyünk az usziba, ahová jártunk, mert mindig vannak nyári intenzív tanfolyamok, gondoltam én naivan, majd jövő héten megkérdezem van-e még hely augusztus elejére, de ahogy olvaslak, elképzelhető, hogy nem lesz :) ...

teide írta...

Hehe, látom, tetszést aratott az uszodai kalandunk. :D
Azért azt el kell árulnom - főleg a híres nyugalmamat mostanában emlegetőknek -, hogy korántsem voltam nyugodt, és a humorérzék is később jött. Akkor csak annyira, de annyira azért kepesztettem, hogy kikerüljek a két gyerekkel együtt a komplexumból, hogy kiborulni sem volt lehetőségem.
Na, de ahogy telnek a napok, egyre ügyesebben megoldjuk mi ezt. ;-)

E írta...

Nekünk annak idején azt tanácsolta az úszásoktató, hogy úszást úgy érdemes elkezdeni tanulni, hogy a gyerkőc már le mer/hajlandó bukni a víz alá. Ezt könnyebb is megszokni a szülővel. Egyszerűbb és gyorsabb így az oktatás, hiszen ez az első lépés és enélkül nincs továbblépés. Nem okoskodni akarok, csak gondoltam elcsipogom ezt nektek....:) (Amit talán amúgy is tudtok :) )
Popianyu

teide írta...

Popianyu, mondjad csak! Itt ezt nem mondták, de végül is kitalálhattam volna, hogy a gyerek, aki visít, ha hajmosás közben az arcára folyik a víz, nem feltétlenül érett még rá, de a medencében meg amit művelnek, abból azt gondoltam, hogy nem lesz vele gond. Mindegy, valamit azért csak haladt előre (és legalább van róla fogalma, mi az az úszótanfolyam). A mi családunkban az úszástanulás nem tűnik sikertörténetnek. :-)