2017. július 31., hétfő

Újraegyesültünk

...de előtte még belehúztunk kicsit a teendőkbe.
Szombaton délelőtt gyorsan kitakarítottuk, akarom mondani először a családfő kitakarította a nappaliban is a sokat látott kanapét. A vendégágyneműket jól kiszellőztettük (mert nekünk olyanunk is van, én magam meglepődtem, hogy a két kihúzhatós kanapéból, amiket szintén a nálunk időnként megszálló rokonságra gondolva szerezgettünk be az évek alatt, előkerült például négy paplan és két párna - soha nem tudtam, pontosan hogyan állunk). Aztán ki is takarítottunk lent, addig a szomszédék hörcsöge társbérletben lakott a mi nyuszinkkal:
Amíg a családfő a nappaliban csinálta a kanapét, amiben csak zavartam amihez jól láthatóan nem volt rám szükség, kiültem a teraszra, és dolgoztam. Elkerekedett a szeme, amikor mondtam, hogy mit is akarok csinálni, de muszáj volt, mert voltak elvarratlan szálaim az egyik nagy feladatomban, amihez csak pénteken délután kaptam információkat. Dél előtt kilőttem a cuccot az éterbe, aztán le is csuktam a laptopot.
Még előtte gondoltunk egyet, és visszaraktuk a falról még az egy évvel ezelőtti lenti festés miatt levett képek egy részét a lépcső fölötti falra (lentre már frissebbek kerültek még akkor). Most már értjük, hogyan történhet meg az, amit soha nem foghattunk fel eddig (miszerint beköltözik egy család az új lakásba/házba, és a képek a falra csak nagyon soká' kerülnek fel, pedig az én olvasatomban az jelenti a végleges gyökéreresztést). Mentségünkre legyen mondva, anno még a lépcső melletti falat is festeni akartuk, de elfogyott a festék, aztán meg erre a nyárra terveztük a felső szintet, amit jól elhalasztottunk. Na, de most már ott mosolygunk a lépcső felett mindenféle válogatott élethelyzetekben:
A fiúk értékelték is a képeket, amikor hazaértek, bár Ábel egyik-másikon, amin a bátyja szerepelt, saját magát vélte felfedezni.
Aztán amikor már morgós lettem, amit először én magam sem értettem, de végül rájöttem az okára, és ki is mondtam, hogy már indulnék, mert nagyon hiányoznak a fiúk, így neki is vágtunk az útnak. Először elmentünk anyuékhoz, magunkhoz vettük az autósüléseket, aztán vissza Debrecenbe, ahol jutott még egy órácska kettesben. Be is ültünk egy somlóira (aminek a minőségéről nem nyilatkoznék), meg egy kávéra (ami még annál is rosszabb volt) egy jó kis csárdába (de legalább árnyat adó fák alatt, nyugiban voltunk, és a hangulatunk is jó volt, a pincér meg nagyon cukin igyekezett).
Olyan jó volt az a kis időnk, hogy késztetést éreztem, osszuk meg ezt a tényt a világgal az ismerősökkel: az egy dolog, hogy végre megtanultuk, mennyire és milyen szögben kell kinyújtani a karunkat egy szelfi elkészítéséhez, de a telefon szögének és az arckifejezésünknek beállítása már hagy némi kívánnivalót (az ilyenkor szükséges csücsörítés meg főleg hiányzik), de azért elvoltunk.
Aztán visszasétáltunk a strand bejáratához, és egyszer csak megjelentek a gyerekek mamával. Vidáman, barnán, hátukon kis hátizsákkal, Ákos nagyfiúsan, Ábel nagyon szőkén és vérző lábujjal, amit egy jól irányzott rúgással szerzett... hát olyan gyönyörűek voltak! Felváltva ölelgettük őket. Most az egyszer nem volt azzal bajom, hogy hátra a két gyerekülés közé kell magam bepréselni, útközben hol jobbra, hol balra osztogattam a simogatásokat, puszikat, ők is felváltva bújtak hozzám, közben hallgattuk a strandos élménybeszámolókat. Az egyik legfontosabb információ az volt, hogy Ábel betette a fejét a vízbe! Sőt: Ábel a víz alatt "úszott" hosszasan és sokszor! Az úszásoktató sírna örömében, ha ezt hallaná.
Hazamentünk anyuékhoz, a családfő betolatott a szűkös úton, kiszállt, kipakoltunk, és akkor mondta anyu, hogy át kellene menni mamához (dédihez) a szomszéd faluba. A családfő hitetlenkedve nézett rám, amikor kértem, hogy álljon ki. :D Felajánlottam, maradjon nyugodtan otthon, de jött (dédit soha nem hagyja ki). Ott aztán elfecsegtünk egy ideig, majd hazamentünk ismét az esti rutinra.
Este és reggel kiválogattuk, mit viszünk haza, mi marad a két héttel későbbi következő mamás nyaralásra, reggel elsétáltunk a boltba, majd amikor a késői reggeli után végre elindultunk, a szomszéd faluból visszafordultunk. Addigra hívott anyu, hogy az egyik gyerek törölközőjét ott felejtettük: mondtam, hogy az még hagyján, az nem gáz, de a családfő komplett táskája is ott maradt az iratokkal, bankkártyával együtt, azért már érdemes volt visszamenni.
Aztán két megállással csak visszaértünk dél után, Mekiben ettünk, majd otthon becuccoltunk, és a gyerekek újra felfedezték a házat. Délutánra hazaérkeztek a nyaralásból a szomszédék is, velük is újraegyesültünk.
Most pedig belevágunk a hármas hetünkbe!

1 megjegyzés:

Vivien Vincze írta...

Annyira tudnak hiányozni, bár én "csak"Mátéval szoktam ezt átélni, de az is elég :) ... Örülök, hogy végre ti is szabin vagytok és elkezdődik az igazi nyári szünetetek, biztos szuper lesz az egész :) !