2017. augusztus 29., kedd

Spontán ünneplés

Magamra általában egy nem túl spontán emberként szoktam gondolni. Előre tervezgetem, milyen programjaink legyenek, általában hét közepén már megőrjítem a családfőt azzal, hogy mi legyen az ebéd hétvégén, minden este kikészítem a másnapi ruhákat mindenkinek (ennek praktikus okai is vannak persze), annyira nem szoktam repesni, ha valaki váratlanul állít be vagy aznap szól, hogy jönne este, meg ilyenek. (Bár például a munkában szokott lenni nem-várt SOS-feladat, de ez meg nem ráz meg különösebben.) De azért lazulok is időnként, és a tegnapi esténk is másképp alakult, mint gondoltam.
Reggel kicsit bűvészkednünk kellett, mert az óvodást nem szerettük volna felzaklatni olyan hírekkel, miszerint Ákosnak még nincs iskola, és a kisbarátnőjéékhez megy, ezért inkább mégis én vittem át munka előtt, míg a családfő Ábellel biciklizett a régen látott intézmény felé. (Ehhez képest persze hazafelé ballagva feltette az egymilliós kérdést, hogy "Ákos, te még nem voltál iskolában?", és amikor igent kapott válaszként, folytatta: "...és ha Ákos már megy iskolába, én is itthon maradhatok?")
A délutánt is úgy terveztük, hogy inkább én hozom el a nagyot, nehogy a kicsi ott akarjon maradni becsapva érezze magát. Aztán napközben kiderült, hogy éppen erre a napra esett a kisbarátnő anyukájával a FB-os ismeretségünk ötéves évfordulója, és amikor délután egyezkedtünk a családfővel, hogyan legyen a gyerek-összeszedés, megemlítette, hogy ők is elugorhatnak Ábellel, úgyis megbeszélték, hogy koccintanak a nagy esemény alkalmából, mert ők is öt éve lettek ismerősök. A végén mindannyian ott kötöttünk ki, előkerült a kávés tequila (hát az valami borzalom szerintem, de megacéloztam magam), a gyerekek rohangáltak az udvaron, mi felidéztük azokat az időket, amikor mindkettőnk nagyobbik gyereke bölcsődés volt, a kicsik még pocakban, és szerintem ő nem volt túl nyitott a barátkozásra, szerinte meg én sem vagyok az a hej'de simulékony és nyitott alkat. Aztán kaját rendeltünk, és csak 8 előtt sétáltunk haza.
Azért jó néha nem előre tervezetten élni a napokat.

Ma fodrásznál kezdek (persze már négy hete bejelentkeztem), mert holnap lesz egy megnyitó ünnepségünk a munkahelyemen, ráadásul estébe nyúlóan. Aztán a családfő lesz háromgyerekes (bevállalt egy tarzanparkos látogatást velük), majd két nap (kisbarátnővel kiegészült) én-itthonlét után, amikor az egyiken egy osztálytársas buliba adom le őket délután, szombaton megyünk arra a bizonyos üzletember-találkozóra (amihez már nem sok kedvem van, de majd csak túl leszünk rajta). A menüket már leegyeztettük (kisbarátnő sem eszik meg mindent), és persze minden más tervezetten megy majd.

2017. augusztus 27., vasárnap

Nyárzárás- és hangolódás-féle

Nincs mese, muszáj szembenéznem azzal, hogy vége a jó kis nyári időszámításnak. Nem mintha a mi felállásunknál könnyű lett volna a nyári gyerekfelügyeletet megoldani (sőt, időnként többletterhet rótt ránk), de akár táborba hordtuk az iskolást, míg az óvodás járt a saját intézményébe, akár itthon-máshol múlattuk az időt programokkal, kisebb utazásokkal, "a" családi nyaralással, akár mamánál hagytuk őket megőrzésre, mégis csak átjárt bennünket a nyári szünet érzete. Most viszont már visszaszámolunk, rendezzük a sorainkat, és felkészülünk az új tanévre. Egy, az iskolában jól teljesítő gyerekkel (és itt nem feltétlenül a bizonyítványra gondolok, hanem arra, hogy milyen szépen beleszokott a kötelezettségek világába és örömmel ment be szinte minden reggel a barátai közé, hogy aztán délután felpörögve, a sok újdonságtól, amit hallott/tanult, felvillanyozva érkezzen haza) igazán nem panaszkodhatunk. De mégis csak rá kell állnunk agyilag, hogy újra a feszes napok időszaka következik, ami - a mindenféle elfoglaltságokkal, sőt még a reggelente rájuk húzandó ruhák mennyiségének fokozatos növekedésével is - egyre kimerítőbb lesz.
Annak örülök, hogy van még egy óvodásunk, akit "csak" be kell hordani, de ez is furcsa lesz majd most mindenkinek (eszembe is jut, hogy Ákos többéves újrakezdési rutinnal, amikor bölcsődébe/óvodába többször is simán bement az egyes szünetek után, éppen ennyi idősen kezdte komoly sírással újra az óvodát, amitől kicsit kétségbe este anno, bár ahogy Ábelt megszondáztuk, úgy tűnik, várja az óvodát, remélhetőleg holnap reggel is így gondolja majd).
Az utolsó hetet már nyugisra terveztük, a sokfelé járt gyerekeink érdekében is, amibe egy-egy közeli játszóterezés azért belefért a héten. Természetesen ennek is megvolt a böjtje, pénteken délután Ábel szeme villanásából már láttam, hogy talán mégis csak kellett volna valami hosszabb lélegzetű kifárasztós program, mert elkezdte feszegetni a határokat rendesen, de - mi a szülők okosan - úgy gondoljuk, hogy kellett nekik ez a pár nap itthon. 
A hétvégét sem gondoltuk túlbonyolítani, az időjárás kegyes hozzánk, egy igazán szép, meleg szombat-vasárnappal zárhatjuk a nyarat. A kerületi nagy rendezvény meglátogatásán kívül mást nem is igazán terveztünk most, eleget utazgattunk, jöttünk-mentünk a nyár folyamán, vágytunk már itthon lenni (mi legalábbis). A hétvégi melegre tekintettel a családfő megvétózta a korábbi medence-elrakási ötletemet (az udvaron a másik két család már felszámolta a saját aquaparkját), így tegnap a már szekrények mélyére elpakolt úszónadrágok is előkerültek ismét, és kicsit strandoltak a fiúk.
Még délelőtt elbicikliztünk a központba, összekapcsolva a rendezvények látogatását a piacos gyümölcsvásárlással, ami aztán kurtán-furcsán véget is ért rögtön az elején egyesek számára. Ábel nem tudta megemészteni, hogy nem veszünk rögtön szerintem totálisan felesleges lufikat, amiket aztán végig vihetünk magunkkal, így addig dacoskodott, amíg elszállt az agyam, és haza akartam indulni vele, de a családfő megelőzött, és ő hozta haza. Így csak Ákossal ketten bolyongtunk kicsit a helyszínen, de ő legalább a kezdeti szintén tétova nézelődés után élvezte a mi kettőnk programját. Annyi eszem még volt, hogy a családfőt megpumpoltam indulásuk előtt, legalább némi pénz volt nálam, aztán így el is csábultunk a helyi könyvtár kirakodásán, és 200 Ft-okért vettünk könyveket (köztük Egri csillagok-at, Kőszívű ember fiai-t - már a későbbi kötelező olvasmányokra gondolva), aztán a piacon is vásároltunk gyümölcsöt, majd mégiscsak akadt lufi is, amit osztogattak. Nem igazán gondoltam bele, hogyan hozzuk mindezt haza biciklivel, és elég viccesen néztünk ki a felkötött lufikkal, a hátulra felfogatott könyvekkel, a kormányon egyensúlyozott gyümölcsös szatyorral, de csak hazavergődtünk valahogy.
A mai napra sem tervezünk nagy dolgokat, lassan a jó időnek köszönhető nagymosásoknak is a végére érek, a családfő pedig saslikot szeretne sütni ebédre. Bármennyire is nem akaródzik, talán elővesszük az iskolai dolgokat, összerendezzük a lista szerint a tanszereket (még most derüljön ki, ha hiányzik valami). Új tanítónénivel kezdjük az évet, évzáráskor még nem lehetett tudni, kire számítsunk, később derült ki, hogy ki lesz - ezért tartok tőle, hogy lesz még pótlista is, ha elkezdődik a tanév. Nálunk ez most elcsúszik egyébként, rögtön 1-jén oktatás nélküli nappal indítunk. Az iskola nyert felújítási támogatást, ami persze nem úgy zajlik, ahogy kellene, és egész nyáron végig követtük innen szemből, hogyan zajlik az egész. Biztos szép lesz, de miután hetekig nem igazán történt semmi, aztán meg rendszeresen már hajnali ötkor kopácsolásra ébredtünk, borítékolhattuk, hogy az iskolások nem a teljesen kész épületbe lépnek be szeptemberben.
Holnap reggel mi dolgozunk, Ábel megy óvodába, Ákos pedig a kisbarátnőjével tölt két napot, aki aztán a következő kettő-hármat velünk üti el. Szerdán még vár rájuk jóság, az óvodás megszakítja bejárását, és csatlakozik a családfő által bevállalt Tarzanparkos kirándulásra (Ákos számon tartja az iskolától a kitűnő bizonyítványához kapott utalványokat, ez is köztük van, a strandról lebeszéltük, erről nem akartuk). Csütörtökön-pénteken én vagyok itthon, eredetileg is így terveztem. Szombaton viszont dolgozom egy üzletember-találkozón - meglátjuk, milyen lesz.
Utána viszont elkezdődik mindenki számára a napi robot.

A minap - amolyan hangolódás féle képpen) próbáltuk listázni a mindennapi kötelezettségek melletti egyebeket. Egyrészt Ákos, ha még lehet, továbbra is járna focizni. Ez számunkra maximum csak a havi díj kifizetését, a megfelelő ruházat biztosítását és heti két alkalommal későbbi elhozatalát jelenti. Ezen túl a nyár közepén megejtett ortopédiai vizsgálat eredményeként számíthatunk heti egy-két gyógytornára (szerencsések vagyunk, az iskolában megoldható, csak be kell jelentkezni, és reméljük, hogy nem ütközik majd a focival). Másrészt Ábelnél is indul elvileg a foci, ahova ő is járna (legalábbis korábban ezt mondta őkelme), de remélhetőleg megoldják óvoda-időben. Aztán szintén neki idén már logopédia is lesz (szintén óvodai időben), bár vacilláltunk I. nénin, akire még számítunk a kisebbik fiúnknál is, de inkább megvárjuk az óvodai felmérést, azután indulunk el magán úton. Sőt vele újra kellene kezdenünk a nyáron gyalázatosan elhanyagolt tsmt-tornát is (persze nehéz úgy tornázni, ha éppen nyaralunk, vagy ők mamánál vannak - de legalább sokat hintázott és mozgott más formákban), ami heti három-négy alkalom és mindkettőnket igényel. Szintén ehhez kapcsolódóan még a nyár közepén felhívtam a kerületi nevelési tanácsadót, és várom, mikor vihetem felmérésre, és - ha ott döntés születik - kell-e valamiféle fejlesztés.
Mindkét fiú meglepően sokat fejlődött a vízi mozgás terén (amivel nyaralás közben szembesültünk, még Ábel is, aki az egyhetes intenzív úszótanfolyamon egész végig nem tette a fejét a vízbe meglepő dolgokat produkált), ezért beterveztünk októberi kezdéssel egy-egy úszótanfolyamot, persze jó lenne azonos időpontra beerőltetni őket. És hát ugye nyár elején jelezték, hogy szívesen folytatnák a lovaglást, amit aztán időhiány és az anyagi terhek miatt valószínűleg elhalasztunk tavaszra.
Igen, jól látjátok, ez csak az ő listájuk, a mienk nem szerepel itt. Báááár, most hogy lezárulnak a jelentkezési határidők a mindenféle formájú (felnőtt)képzésekre nálunk, elég komolyan elgondolkodtam, hogy én is benevezek egy két félévesre (coach-képzés), csak éppen nem biztos, hogy ezt a saját intézményünkben kellene, ahol lekötnének mindenféle szerződéssel és ráadásul mindenki láthatja, ha nem úgy muzsikálok, ahogy szeretnék, sőt még a leendő csoporttársak előtt sem lenne célravezető elismerni, hogy ki vagyok. Arról nem is beszélve, hogy ez a családi időt is megnyirbálná. Na, azért csak felvetem először itthon a gondolatot...

Hát, nagy levegő, és hajrá!

2017. augusztus 22., kedd

Újraegyesültünk 2.

...és - bár tíz perc után már zsongott a fejem kicsit tőlük - idén már el sem engedjük őket ilyen hosszú időre. Anyu szerintem megkönnyebbült, hogy tehermentesítettük, de amikor tegnap délután telefonon megejtettük a "rendbenhazaértünk"-beszélgetést, éreztem a hangján, hogy hiányoznak neki egy egészen kicsit a kis manók.
Az utóbbi négy hétből mindösszesen egyet töltöttek itthon, meg is értem, miért mondogatta Ábel már vasárnap, hogy neki hiányoznak a katonái (valószínűleg így tudta kifejezni, hogy már vágyik haza).  Ő egyébként egy gagyi kis, valami automatából szerzett gyűrűvel várt a kapuban, addig be sem tudtam lépni, amíg rá nem erőltette az ujjamra. Így hát végre akadt egy pasi, aki eljegyzett. :D Ölelgettük egymást, felváltva bújtak hozzánk - bármennyire is jól bírják a mamás nyaralásokat, azért láthatóan már nagyon hiányoztunk nekik, és mi is örültünk, hogy újra együtt lehetünk.

Na, de mielőtt még hazajöttünk, megejtettünk pár programot is.
Először is, szombaton délután-este összcsaládilag sütögettünk az udvaron. Ilyen az, amikor nincs egy karmester, aki kitalálja és összerakja a menetet és a menüt, így a végén annyi minden kaja lett, hogy a fülünkön is az jött ki. Ritkán tudunk így mindannyian együtt bulizni, ráadásul a húgom a családfővel a megkésett születésnapi koccintását is megejtette párszor, aztán előre a szeptemberi születésnapok-névnapok is sorra kerültek, így viszonylag hamar vidámra koccintgatta magát ő is. A csúcs talán az volt, amikor cigánykerékkel bizonyította, hogy ő még bármire képes, persze a gyerekek és én sem maradhattam el. A videofelvétel és a fotók maradjanak a mi titkaink! Én még táncoltam is kicsit a családfővel, majd állandó lovagommal, Ábellel (bár ő hamar faképnél hagyott).
Aztán másnap, augusztus 20-án az időjárás ellenére nekiindultunk Debrecennek. Hívtuk anyut, az öcsémet, de a végén csak négyesben mentünk.
Persze először a nagyerdei játszótéren kezdtünk:
 ...majd ettünk is (volt, aki nyalókát, persze, mama egyhetes kajatortúrájából csak részleteket ismerve meg is értem, hogy nem annyira voltak éhesek):
Aztán a Stadion felé ballagtunk el, akkor már szemerkélő esőben, hogy megnézhessük a virágos kocsikat - még az eső sem szegte a kedvünket (Ákos újabban vagy megszeppenten néz a fotókon, vagy ilyen pofákat vág):
A mignonos kocsi volt az egyik kedvencünk:
A családfő persze a régi cipősdoboznyi kocsikat is nagyon értékelte:
Ezután volt az, hogy Ábelt elveszítettük a tömegben. Alig egy-két perc volt az egész (de lepergett a szemünk előtt minden...), és próbáltunk csatárláncot alkotva végigfésülni a területet, ahol özönlött az esernyős tömeg, amikor az emberáradatban egyszer csak szembe jött az apjával, és a kérdésre, hogy hol volt (az ember ilyen helyzetben tud ám hülyeséget kérdezni) azt válaszolta, hogy "hát titeket kerestelek", és egy picit talán meg volt azért szeppenve. Mi is tanultunk az esetből, muszáj egy szabad kezünknek lennie, amivel őt markoljuk.
Még előtte kisírt magának egy denevért, elég hamar kitalálta, mire használja:
Amikor már eléggé esett, visszakavarogtunk a kocsihoz, és hazamentünk anyuékhoz, aki pihenés helyett kajákat sütött-főzött nekünk. Későn jutott eszünkbe, hogy kéne valami sütit is keríteni, a városban nem kerestünk cukrászdát, a szomszéd faluban pedig nem találtunk sehol. Nagy nehezen lemondtunk róla, és a délután további része csendesen telt.
Hétfőn kora reggel anyu már ment dolgozni, mi pedig, miután kivártuk, hogy a mormota Ábel felébredjen, elindultunk a főváros irányába a Hortobágyon keresztül, és megálltunk a poroszlói Tisza-tavi Ökocentrumban. Csak ajánlani tudom (és nem csak kisgyerekeseknek), szuper, szép, kulturált, érdekes, jól szervezett - és még dicsérhetném hosszasan. Amióta megépült Debrecen felé az autópálya, nem jártam errefelé, nagyon szépen fejlődött a térség. El is játszottam a gondolattal, hogy ide még visszajövünk...
A fiúk felmentek a kilátóba (ott fönt az a három légypiszok az én kis családom):
 Megnéztünk szinte mindent bent is, kint is:
A 3D-s mozi fantasztikus, szép és hangulatosan mutatja be a tó élővilágát. Tényleg nagy élmény volt.
Valamikor a délután közepén indultunk haza. Itthon becuccoltunk mindent az autóból, és visszaállt a szokásos rend: én elkezdtem mosni, a családfő elment bevásárolni, a fiúk meg újra felfedezték az otthonunkat (Ábel ki is pakolta az összes katonáját várastul, lovastul, akik ádáz csatát vívtak a sárkányokkal), majd egy gyors vacsora és az esti rutin után mindenki a saját ágyában aludt el.

Ma még én is itthon leszek (a családfő még nem akarja a medencénket felszámolni, mert a hétvégére jó időt mondanak, én gazolást tervezek), aztán holnaptól dolgozom, a fiúk apjukkal töltik a hátralévő időt. A hétvégén kerületi napok lesznek, szuper kis koncertekkel, lehet, hogy belecsapunk a lecsóba kicsit.
A jövő hét már legó-hét lesz, Ábel óvodába megy, a hét közepén még elmennek hármasban a Tarzan parkba, aztán Ákos hol dolgozik velem, hol itthon leszünk. Én szombaton (kivételesen) dolgozom, kipróbáljuk magunkat egy üzletember-találkozón kapcsolatépítési céllal - bár már kicsit bánom, hogy kezdeményeztem, mert így lemaradunk a családi futóversenyről a Vadasparknál, amin tavaly a rövidke táv második felét Ábellel a nyakamban tettem meg.


2017. augusztus 19., szombat

Gyerekmentesen 2.

Ugyan mit csinálhat az ember lánya és fia, ha idei második gyerektelen hetüket töltik? Először is lehet izgulni azon, hogy ahogy éppen hogy ott hagytuk a fiúcskákat mamánál, a kisebbik rókázással kezdte a hétfőt. Nem is egyszer kellett anyunak takarítania utána, amikor rájött, hogy jobban jár, ha betesz egy lavórt a szobába, aztán amikor megbeszéltük, diétáztassa kicsit, a beteg megrázta magát, és rántott húst evett ebédre, majd uzsonnára (!) is, és semmiféle nyavalyának nem mutatta jelét a továbbiakban sem. Így megnyugodhattunk, hogy bármi is volt ez, intenzív, de viszonylag rövid kifutású nyavalyát kapott el.
Persze nagy szabadságról azért nincs szó, mert dolgoztunk már a héten, mert persze ilyenkor szabadságot kivenni (most még) luxusnak tűnik, de a szalma szülők amikor hazaérnek munkából, élvezhetik a csöndet és azt, hogy magukon kívül nem kell senki mást ellátni. Ilyenkor például olyat is lehet tenni, ami egyébként szigorúan tilos, például a kanapén ülve filmnézés közben vacsorázhatnak, és nézhetnek olyan filmet, amit már csak azért küzdenek végig, mert nem tudják elképzelni, hogy mit hoznak ki ebből a sz@rból a végén.
És persze ki is mozdulhatnak, mert megtehetik. Ennek keretében a héten letudtuk egy-két szülői kötelezettségünket, mint például (óh, jaj, milyen rosszul hangzik) az iskolai tanszerek megvásárlása. Korántsem sikerült mindent egy helyen megvenni, még hiányzik egy-két apróság, de a jó része legalább itt figyel a kanapén, ahova három napja helyeztük, hogy majd megmutathassuk a célszemélynek.
Aztán ilyenkor el lehet költeni a még a kollégáktól névnapra kapott ruhás vásárlási utalványt is, bár nem teljesen így képzelhették a csajok, hogy gyerekpizsamák lesznek belőle, de ha az egyetlen nadrágból, amit szívesen megvettem volna magamnak, nem volt a méretemben, a ruha meg nem tetszett magamon, amit felpróbáltatott velem a családfő, és most egyébként is pizsamákra (meg még egy-két apróságra) volt itthon szükség, nincs mit tenni. Ha már arra jártunk, persze nem csak az iskolás kapott ezt-azt, mert arra is szoktunk figyelni, hogy az óvodás ne csak örökölt ruhákban járjon, neki is legyen például saját jogon kapott dinós pólója, mert anélkül nem kezdődhet el az óvoda. A családfő nagyon nem örült neki, hogy nem a női részlegen költekezek, a gyerek thermo felsőkön (pontosabban a szükségességükön) vívtunk is kicsit, de végül csak hazajött mindkét fiúnak belőle egy-egy.
Ezen kívül azért lehet másképp is kiélvezni a szabadságot, és például el lehet látogatni (végül nem biciklivel, ahogy az előzetes tervek szóltak) a Római-partra, és hekkezni egyet. Ha nyár, akkor az ottani hekk nem maradhat ki. Nagy kár, hogy elvileg ősszel lerakják a mobilgátakat, elveszíti a part a varázsát.
És végül megkoronázhatjuk a hetet egy péntek délutáni takarítással, alul-felül naná, hogy tiszta, csillogó és rendezett házba jöhessenek haza a csavargók. A melegben ez nem túl hálás feladat, viszont amikor végzünk vele, mindenképpen jó érzés fog el bennünket. Portörlés közben pedig el lehet mélázni azon, hogyan lehetne átrendezni Ábel szobáját, például lassan kaphatna ő is íróasztalt, hátha több kedve lesz rajzolgatni, és könyvespolcot, és... a családfő biztosan fog örülni a terveimnek. Főleg, hogy Ákosnak meg biciklit nézegetünk, de azt legalább elsütjük a születésnapjára, aminek nem örült először, de elfogadta, hogy egy ilyen tétel csak úgy nem hullhat az ölébe.
Mielőtt pedig elindulnánk ma a messzibe, hogy egyesüljön a kiscsaládunk, sütök két sütit is, mert a gyerekmentes szombat reggel alkalmas arra, hogy a délutáni családi hússütögetős összejövetelen mindenkit megörvendeztessek valami finomsággal.
Ha már Debrecenben járunk ekkortájt, ott maradunk és megnézzük a virágkarnevált is - már ha a hidegfront a barátunk lesz, és nem szakadó esővel fogadja a felvonulást.Visszafelé a poroszlói ökocentrumot vettük tervbe, de ez is időjárásfüggő, az érintettek még nem tudnak róla. A hét második felében én még dolgozom, a fiúk az idei apás hetüket töltik majd itthon (időt kapva némi itthoni nyugodt napokra), hogy aztán az óvodás visszatérjen az intézményébe, az iskolásnak pedig mindenféle megoldásokkal összelegózzuk az utolsó hetét (lesz egy-két napos szülői szabadság, én munkahelyem, meg talán kisbarátnős nap is náluk, cserébe kisbarátnő is jön hozzánk - ha úgy alakul). És hát tervezgetünk még egy margitszigeti zenélős szökőkutat, esetleg egy Tarzan Parkot, sőt még reménykedünk abban is, hogy a nyárköszöntő iskolás-barátos-szülős kerti bulit nyárzáró párját az egyik család - az ígéretüknek megfelelően - megszervezi. 
Hát, így vagyunk mi mostanság. A szokásos kicsit szomorkás nyárzárásra készülődünk, de egy percig sem unatkozunk.

Update: Na kinél és mikor romlott el a sütő? Igen, nálunk és most. Na, de felébredtek időközben a szomszédék, és már a második adag sült a konyhájukban. Csak figyelnem kell, nehogy megegyék. :D

2017. augusztus 13., vasárnap

Így nyaraltunk idén

Hát megérkeztünk, és szuper volt.

A leglazább: én voltam (önmagamhoz képest), amikor a szombati hőségben a csomagolás helyett a közös medencézést választottam az udvaron, és csak vasárnap reggel álltam neki a bőröndök megtöltésének. Amíg én ezzel voltam elfoglalva, a családfő kemény munkával felapplikálta a bicikliszállítót az autó tetejére, majd magukat a bicikliket is, és - amikor csodák csodájára minden befért a járműbe - így is elindultunk 11 után, délután kettőkor pedig már el is foglaltuk az apartmanunkat.
A legbarátságosabbak: valóban a szállásadóink voltak, nem csak hirdették a honlapjukon. Családias hangulatban töltöttük a napjainkat. A félpanziós ellátást már három nap után uncsinak éreztük, de végül is nem volt olyan vészes. A két szobánk nagyon rendben volt, egy szavunk nem lehet, mint kiderült, idén újították fel. A kert nagyságban és gyerekszempontból ellátottságban nem közelítette meg a tavalyit, de - mivel az időjárás a barátunk volt végig - amúgy sem sokat tartózkodtunk "otthon". Amikor a végén elköszöntünk, a fiúk után én is kaptam két puszit a hölgytől, akit én az egyik tulajnak néztem.

A legkeményebb: a biciklizős napunk volt, amikor azt hittük, hogy nem lesz túl meleg, és az egész napot arra szántuk, hogy ráérősen elcsorogjunk Szigligetig (arra nem gondoltam, ott hogyan mászunk fel a biciklikkel a várig), aztán visszafelé a balatonedericsi Afrika Múzeumnál terveztünk megállni (ide eddig minden nyáron betértünk, nem is tudnám megmondani, mi vonz ennyire benne azon kívül, hogy a fiúk is élvezik), és amolyan nagyon lazának terveztük, akkor állunk meg, amikor akarunk. Aztán az előbbiig nem jutottunk el, mert Ákos nem bírta szuflával, túl kicsi már neki ez a kerékpár, bár volt egy olyan emelkedő, ahol én is toltam a végén a járgányt, az utóbbit viszont keresztül-kasul bejártuk, és a vállam meg leégett szokás szerint a nem túl meleg napon.

Azt hiszem, ezt is szoknunk kell még, magát a kerékpáros létet a megfelelő lazasággal kezelve, mégis összenőve vele, elfogadva, hogy így is el lehet jutni A-ból B-be. Na, és persze a családi edzettséget sem árt növelni (és itt nem a családfőre gondolok, aki Ábelt vitte még plusz teherként maga mögött).

A legpozitívabb csalódás: egyértelműen Reziben a Dinó park volt. Tavaly már lebeszéltük magunkat róla, olyan kopárnak tűnt a hely, elég drága belépővel pár kitömött állattal, de aztán idén mégis elmentünk, mert Ábel, aki dinós korszakát éli, dinócsontos múzeumot szeretett volna, erre Ákos észrevette a táblát, ahol hirdetik, és meg is osztotta vele rögvest az információt. És a belépő fejében mindent, de tényleg mindent kipróbáltak a fiúk, kiélvezték, hogy alig volt rajtunk kívül valaki, nem kellett sorba állni.





A legviccesebb: Ábel volt, aki bár már előtte tisztázta velünk, hogy de ugye a dinók tényleg kihaltak már, és mégis, amikor az állatok elkezdtek ordítani és mozogni körülöttünk, úgy megijedt, hogy a sapkáját elhagyva menekülőre fogta. :D Felvételünk nincs a jelenetről.
A legnyitottabb: kétségtelenül én voltam, mind a rodeó bika, mind a csónakozás kipróbálásában. Az előbbiről ne várjatok képet, legyen elég annyi, hogy az életemért küzdöttem abban az egy-két percben, végül fenn maradtam az állaton (és ez jóval nagyobb volt, mint amin Ábel fent ült), bár a combizmom, már ami van, másnap eléggé sajgott. Az utóbbit bizonyítom azért:

A legmeglepőbb: talán a családi találkozó volt. Nem a hangulata, hanem az, hogy még a szállásfoglalások körüli félrekommunikálások ellenére is csak sikerült összejönnünk, és Badacsonyban együtt töltenünk egy jó fél napot a húgomékkal. Ennek kétségtelenül örültek a felnőttek és a gyerekek is, sajnáltuk, hogy csak ennyi jutott, de jó volt így is.
És a legtöbbet látogatott helyszín: természetesen a strand volt. Mentünk rendületlenül, bár én annyira nem vagyok oda érte (a családfő mindig meg is kérdezi, akkor miért ilyen helyen nyaralunk, amikor válaszként csak rámutatok a körülöttünk buzgó gyerekeinkre). A szállásunk kb. 300 méternyire volt a vízparttól, így még autóba sem kellett ülnünk, vittünk mindenféléket, és időnként azért sikerült a parton is tartani a halacskáinkat.

A legpirosabb és a legrózsaszínűbb páros: mi voltunk a családfővel, én csípőtájékon, ő meg a felsőtestén bírt lepirulni.
A legbarátibbnak: az időjárás bizonyult, meleg volt a víz, kellemes az idő, a viharok is elkerültek bennünket, és a hűvösebb időkre szánt ruhatárunkat tisztán hoztuk haza.

A legkevesebbet használt eszközünk: a mobilom, amit általában a szálláson hagytunk. Sőt a laptop, amit filmnézés okán vittünk magunkkal, egyszer sem került elő (naná, hogy e-maileken sem néztem rajta), úgy megbújt a dohányzóasztal alján, hogy majdnem ott felejtettük.

A legtöbbet olvasó a családban: természetesen én voltam, reggel 5 és 7 között csak az enyém volt a világ a teraszon. Az enyém, és két könyvé, amit vittem magammal, na meg a hideg csapvízben feloldott nescafe-é.

A legnagyobb veszteségünk: a vízben gyűjtött kagylókat ott felejtettük az erkélyen (tényleg nem direkt, bár én nem nagyon örültem neki), és Ákosnak még nem mertük bevallani.

A legkellemesebb zárás I.: hazafelé jövet dél körül megleptük Biatorbágyon a Caffé Frizzo-ban Alessiát, akinél finomakat ettünk és ittunk, kicsit fecsegni is tudtunk.
A legkellemesebb zárás II.: este a hetet gyerekmentesen töltő és kisimult idegű szomszédainkkal koccintottunk badacsonyi borral a hazaérkezésünk örömére.

*sóhaj* Eltelt, jó volt, szép volt.
*mégegysóhaj* Ma a fiúkat ismét levisszük mamához, holnap vár bennünket a munka, meg az idei második és egyben utolsó gyerekmentes hetünk.

2017. augusztus 5., szombat

Végetért a hármas hetünk

Letelt a hármas hetünk. Jó érzéssel zártam le magamban, bár korántsem volt olyan zsezsegős, mint szokott lenni a szabadság, de jó volt így. Nem szoktam a melegre hosszasan panaszkodni, de ez, ami napok óta tart, már kezd engem is megviselni. Évekbe tellett, mire rájöttem, legalábbis elhittem, hogy ilyen időben az ablakokat totálisan be kell csukni, mert "bejön a meleg", viszont mostanra már ez sem segít. A tetőtérben estére 35-36 fok van, ott aludni fincsi. A családfő viszont még nem jött rá, hogy ilyenkor érdemes lenne leköltöznünk (ott tegnapra csak 29-30 fok volt), így hiába vetettem fel, idén is megtorpedózta az ötletemet.
A családfő egyébként is békának meteorológusnak lépett elő, és már vagy két hete minden áldott nap megnézi a jövő heti előrejelzést, és stresszel is meg is osztja velem, milyen idő várható a nyaralásunk alatt. Az már biztos, hogy ilyen meleg nem lesz, mint ezen a héten - abban viszont egyetértünk, hogy nem is baj, mert az ilyen tartós hőségben az ember már a vízparton sem feltétlenül érzi jól magát (és ezt exkolléganő-barátnő is így gondolja éppen nyaraló ismerőseivel egyeztetve - bár ők is ma indulnak a saját nyaralásukra, és talán magát vigasztalta kicsit), és akkor arról ne is beszéljünk, hogy ha más programra vágynánk, még nekiindulni sincs az embernek ereje. Házi időjárás-szakértőnkkel egyeztetve abban is azonos a véleményünk, hogy az a lényeg, legyen azért strandolós idő is, meg a hűvösebb is belefér - a víz van olyan meleg, hogy jó legyen belemenni, mi meg egyébként jól elleszünk mindenfélével. A családfő tegnap egy biciklis táskával jött haza - már nagyon készül a Balaton felvidéki kerékpáros kirándulásokra.
A tegnapot a kolléganőmmel és az Ákossal egyidős lányával töltöttük. A nagyobb hősök egyértelműen ők voltak, bevállalták a közel egyórás utazást hozzánk, cserébe jó kis napunk volt együtt. Reggel 9-kor találkoztunk a vizes játszótérhez közeli buszmegállóban, majd miután a gyerekek nyakig sárosak lettek, hazavánszorogtunk, és mi ketten asszisztáltunk a medencézésükhöz. Én nekiálltam az ebédfőzésnek (én is hős voltam a magam módján), a másik felnőtt pedig, aki elvileg hasonlóan felelősségteljes felnőtt, mint én, vízibombákat varázsolt elő a táskájából a gyerekek nagy örömére. A gyerekek nagyon tudnak az ilyeneknek örülni, még ha előtte hosszasan is küzdöttek a fürdőszobában a bombák megtöltésével (ami után fel kellett ott törölni mindenféle szétfröcsögő vizet), majd utána össze kellett szedegetniük a szétrobbant cafatokat - maga a dobálós élvezet tartott a legrövidebb ideig.
Ebéd után mesét néztek, társasoztak a gyerkőcök, mi kávéztunk és beszélgettünk, majd kicsit később ismét a medencébe engedtük őket. A családfő a munka végén hazaérve még a vízben találta őket, míg mi az egyre kisebb árnyékba húzódva felügyeltük az igen hangos játékot (és nem, nem a vendég kislány volt az, aki sakál módjára üvöltözött). A szomszéd gyerekek is kimerészkedtek, ők is vendéget fogadtak, és volt egy időszak, amikor a házi aquaparkunk teljes üzemben működött. A vendégeink valamikor öt magasságában nekiindultak a hazafelé vezető útnak (nem irigyeltem őket), a családfő ekkor hű kísérőjével szintén megmártózott a vízben. El nem tudom mondani, hányszor asszisztáltam a nap folyamán a fiúk öltözködéséhez, legalább tízszer cseréltek ruhát, még jó, hogy ez mindig csak egy-egy darabot jelentett.
Estefelé még végigvettük a szomszédasszonnyal a nyusziellátás fortélyait (kiderült, tart a nyusziharapástól, reméljük, nincs alapja a félelmeinek), a családfő pedig a szomszéddal a feltétlenül locsolandók körét (kiemelten az előző napon beszerzett mocsári hibiszkuszra és nemistudommármilyen dísznádra - mert miért ne elutazás előtt vegyünk és ültessünk ilyeneket). Most még jár egyet a mosógép, aztán délután nekiállok a csomagolásnak. Salalala, nyaralni megyünk!

2017. augusztus 3., csütörtök

Szünidödödö

A Benczúr kertről pár hete olvastam egy, a hírfolyamomban (egyébként biztosan nem) véletlenül felbukkanó cikkben. Szép környék, jó kis hangulatos játékok, viszonylag könnyen megközelíthető helyszín - gondoltam, jó lesz egy félnapos programnak a szünidőre. Amikor kedden este a családfő kissé emelt hangon kiselőadást tartott egyeseknek arról, hogy nekik milyen jó dolguk van, és ahelyett, hogy értékelnék ezt, még este 8-kor egyik csapkod, másik árulkodik - hát bennem is felmerült, hogy a családfőt is támogatva, meg egyeseket is mértékletességre intve talán itthon kellene maradni. Aztán amikor hajnalban felébredtem, addigra a családfő odakészítette a táskám mellé a buszjegyeket, a kérdésre, hogy akkor ezek szerint az esti tiráda hatása elszállt-e belőle, csak megvonta a vállát. Végül is ez az én programom volt velük, gondolom, rám hagyta a döntést. (És ők még nem is tudják, hogy a húgommal hányszor összekaptuk ennyi idősen, pedig mi lányok voltunk, illetve most is azok vagyunk.)
Így hát mire felébredtek, összekészítettem az úti csomagot, és belengettem nekik, hogy reggeli után indulunk. Akkor még felmerült bennem, hogy van-e a normálisságnak olyan típusú fokmérője, miszerint mennyit hajlandó utazni valaki a gyerekeivel egy játszótér miatt. De végül arra jutottam, hogy ez nem a felénk is fellelhető szokásos játszótér, az utazás meg a maga félórás időtartamával amúgy is buli (annyi buszozást még az én gyomrom is bír, főleg, ha menetiránynak ülök vagy állok) - hát miért is ne menjünk?! Most előrelátó voltam, (miután a hétfői ortopédiai gyaloglás előtt nem figyelmeztettem, most előre) szóltam Ákosnak, tegye fel a lépésszámláló óráját. (Estére egyébként el is érte a napi 10 ezres célt.)
Na, szóval nekivágtunk az útnak. Vittem tízóraira gyümölcsöt, és korai ebédre, ha eltévelyednénk és nem jönnénk haza időben, friss perecet, amit az addigra szokásosan szelíddé és szolgálatkésszé vált családfő szerzett be munkába indulás előtt. Elbuszoztunk a Hősök teréig, közben mindhárman nézelődtünk, onnan meg elgyalogoltunk az utcáig. Éppen az órájával bíbelődő Ákosra és a mellette strázsáló "megváromÁkost" Ábelre várakozva ácsorogtam, amikor lefékezett mellettünk egy fehér autó, és a mosolygó családfő szállt ki belőle. Éppen arrafelé volt dolga, és gondolta, végigcsorog az utcán, hátha éppen akkor érkezünk oda. Örültünk kicsit egymásnak, majd amikor elváltunk, második nekifutásra meg is találtuk a kissé eldugott játszóteret.

És hát igen, érdemes volt odautazni. Hangulatos, tiszta, majdnem teljesen árnyékos, és akkor még viszonylag kevés gyerek rohangált. Azt nem mondom, hogy a magammal vitt újságot elővettem olvasni, de legalább üldögéltem kicsit az árnyékban és úgy figyeltem a fiúkat. És ami ritka: wc is volt, viszonylag tiszta az is. Ennek egyébként azért van jelentősége, mert addigra derült ki, hogy előző este tényleg nem kellett volna Ábelnek megengednünk, hogy a lekváros kenyér után sajtot, majd sok céklát* egyen - kétszer is kihasználtuk a mellékhelyiség adta lehetőségeket.

A fiúk jól érezték magukat, mindent kipróbáltak, és amikor 11 körül szóltam, hogy lassan indulunk, viszonylag simán el tudtuk hagyni az objektumot. Volt eszembe, hogy legalább a Vajdahunyad Várának környékén még sétálhatnánk egyet, de úgy láttam, hogy így is elfáradtak, ezért elengedtem a dolgot. Ábel hazafelé vérbeli turistaként végig kattintgatott a magunkkal vitt gyerek-fényképezővel, ezért minden bokornál megálltunk. Vevő voltam rá, nem sürgettem. Ez az új teide; a gyerekek mellett tanultam meg, hogy ha nem kell időre menni, akkor igenis jó a tempót rájuk bízni és megállni néha, mert nem gond az, ha pár percet elidőzünk itt-ott, és mondjuk csak bogarakat nézünk.
Azért a hűvös házba hazaérni is jó volt. A fiúk elterültek a kanapékon, mert ők nagyonfáradtak voltak. Én nem (egyébként de), és hozzákészültem az ebédhez.

Innen már minden a szokásos mederben folyt: ebéd, csendespihenő, délutáni közös medencézés.
Ákos ebéd után, amikor Ábelnek keresett mesét, közölte, hogy szeretne Ábellel lenni, ezért együtt néznének mesét. Kérdeztem, hogy miért, milyen mesét talált. Rám nézett: miért, nem hiszed el, hogy szeretnék vele többet lenni? Nem, válaszoltam vigyorogva. Erre bevallotta, hogy Spongyabobot szeretne ő is nézni.
Mire a családfő hazaért, kint locspocsoltunk, ő is csatlakozott hozzánk. Azt hiszem, a medence megszolgálja az árát, rendesen kihasználjuk.

*Lehet, hogy azért hagytam neki, mert életem első cékláját falta, és nagyon örültem neki, hogy viszonylag jól sikerült.

2017. augusztus 2., szerda

Szünidödö

Voltak lájtos programterveim, amit aztán a nagy hőségre, meg a hajózási menetrend változására tekintettel felülbíráltam, meg egyébként is úgy gondoltam, hogy pihentetőbbre, ráérősebbre veszem ezeket a napokat, ezért többet leszünk itthon, mint máshol. Bár szerintem egyeseknek így sem lehet okuk panaszra.
Hétfőn délelőtt jártunk az ortopédián (gyalogoltunk, naná oda és vissza), négyen indultunk el, jött velünk az egyik legnagyobb plüss, aki aztán mire odaértünk, megvált a farkától (jut eszembe elő kell szednem a varrókészletet):
Az ortopédián hanyag tartás lett a diagnózis, ősztől az iskolásunk gyógytornára jár.
Aztán volt ilyen idilli pillanat is, amikor - miután a tablet némi ráhatásra kikerült a kezekből - játszogattak, közben énekelgettek, míg én ebédet készítettem:
Délután pedig visongva medencéztek egyet.

Kedden megnéztük, hogyan néz ki a közeli vizes játszótér, amit tavasszal kibővítettek. Hívtuk a szomszédékat is, így játszótárs is akadt. Jellemző, én egy hátizsákkal (benne innivalóval, tízóraira gyümölccsel, törölközővel, - minő vakmerőség - nekem olvasnivalóval) és egy játékos zacskóval érkeztem a kapuhoz, miután a két biciklis után loholtam végig az utcán, és abban a pillanatban a szomszéd apuka a két gyerekével csupán egy kulaccsal és egy vizes műanyag palackkal gurult be (bár mint kiderült, ők is hoztak volna ezt-azt, csak otthon felejtődött készülődés közben). Hát, ez a játszótér még mindig szuper, nagyon élvezték a gyerkőcök, mi meg az árnyas padon ülve őriztük őket a szemünkkel. Hazafelé a felállás hasonló volt, ők elgurultak hármasban, én meg hazafelé is loholtam a biciklisek után, bár addigra legalább már nem kellett azon izgulnom, hogy megállnak-e minden sarkon, mert betartották a szabályt:
Aztán a délutáni medencézésnél én is megmártottam a habtestemet (elvégre szabadságon vagyok), a családfő meg éppen akkor ért haza, amikor majdnem belefojtottak a saját gyerekeink a vízbe:
Ma vagy holnap egy tematikus játszótérre készülök velük, buszozással egybekötve, pénteken vendégeket várunk, és már vége is a hétnek. Ez most olyan ráérős hét lesz, de ráfér mindenkire.

A nagy ráérés közepette gondoltam egyet, beavattam a családfőt, aki semmi jónak nem szokott az elrontója lenni, aztán még a szomszédékat is, akik szintén vevők voltak rá, és pikk-pakk megszületett a döntés: az őszi szünetben együtt elutazunk. Mindig csak sóhajtozunk az Őrség után, meg őszi-tavaszi szünetben jut eszembe, hogy de jó lenne kicsit kimozdulni... hát most sóvárgás helyett cselekedtünk. Még időben léptünk, már alig találtam olyan szállást, ahol két család elfér, de sikerült (sajnos nem Cseriéknél, ahova visszavágyunk, mert náluk már nem volt két szabad apartman). Így hát amikor véget ér a nyári szünet, lesz mit várni.