2017. augusztus 3., csütörtök

Szünidödödö

A Benczúr kertről pár hete olvastam egy, a hírfolyamomban (egyébként biztosan nem) véletlenül felbukkanó cikkben. Szép környék, jó kis hangulatos játékok, viszonylag könnyen megközelíthető helyszín - gondoltam, jó lesz egy félnapos programnak a szünidőre. Amikor kedden este a családfő kissé emelt hangon kiselőadást tartott egyeseknek arról, hogy nekik milyen jó dolguk van, és ahelyett, hogy értékelnék ezt, még este 8-kor egyik csapkod, másik árulkodik - hát bennem is felmerült, hogy a családfőt is támogatva, meg egyeseket is mértékletességre intve talán itthon kellene maradni. Aztán amikor hajnalban felébredtem, addigra a családfő odakészítette a táskám mellé a buszjegyeket, a kérdésre, hogy akkor ezek szerint az esti tiráda hatása elszállt-e belőle, csak megvonta a vállát. Végül is ez az én programom volt velük, gondolom, rám hagyta a döntést. (És ők még nem is tudják, hogy a húgommal hányszor összekaptuk ennyi idősen, pedig mi lányok voltunk, illetve most is azok vagyunk.)
Így hát mire felébredtek, összekészítettem az úti csomagot, és belengettem nekik, hogy reggeli után indulunk. Akkor még felmerült bennem, hogy van-e a normálisságnak olyan típusú fokmérője, miszerint mennyit hajlandó utazni valaki a gyerekeivel egy játszótér miatt. De végül arra jutottam, hogy ez nem a felénk is fellelhető szokásos játszótér, az utazás meg a maga félórás időtartamával amúgy is buli (annyi buszozást még az én gyomrom is bír, főleg, ha menetiránynak ülök vagy állok) - hát miért is ne menjünk?! Most előrelátó voltam, (miután a hétfői ortopédiai gyaloglás előtt nem figyelmeztettem, most előre) szóltam Ákosnak, tegye fel a lépésszámláló óráját. (Estére egyébként el is érte a napi 10 ezres célt.)
Na, szóval nekivágtunk az útnak. Vittem tízóraira gyümölcsöt, és korai ebédre, ha eltévelyednénk és nem jönnénk haza időben, friss perecet, amit az addigra szokásosan szelíddé és szolgálatkésszé vált családfő szerzett be munkába indulás előtt. Elbuszoztunk a Hősök teréig, közben mindhárman nézelődtünk, onnan meg elgyalogoltunk az utcáig. Éppen az órájával bíbelődő Ákosra és a mellette strázsáló "megváromÁkost" Ábelre várakozva ácsorogtam, amikor lefékezett mellettünk egy fehér autó, és a mosolygó családfő szállt ki belőle. Éppen arrafelé volt dolga, és gondolta, végigcsorog az utcán, hátha éppen akkor érkezünk oda. Örültünk kicsit egymásnak, majd amikor elváltunk, második nekifutásra meg is találtuk a kissé eldugott játszóteret.

És hát igen, érdemes volt odautazni. Hangulatos, tiszta, majdnem teljesen árnyékos, és akkor még viszonylag kevés gyerek rohangált. Azt nem mondom, hogy a magammal vitt újságot elővettem olvasni, de legalább üldögéltem kicsit az árnyékban és úgy figyeltem a fiúkat. És ami ritka: wc is volt, viszonylag tiszta az is. Ennek egyébként azért van jelentősége, mert addigra derült ki, hogy előző este tényleg nem kellett volna Ábelnek megengednünk, hogy a lekváros kenyér után sajtot, majd sok céklát* egyen - kétszer is kihasználtuk a mellékhelyiség adta lehetőségeket.

A fiúk jól érezték magukat, mindent kipróbáltak, és amikor 11 körül szóltam, hogy lassan indulunk, viszonylag simán el tudtuk hagyni az objektumot. Volt eszembe, hogy legalább a Vajdahunyad Várának környékén még sétálhatnánk egyet, de úgy láttam, hogy így is elfáradtak, ezért elengedtem a dolgot. Ábel hazafelé vérbeli turistaként végig kattintgatott a magunkkal vitt gyerek-fényképezővel, ezért minden bokornál megálltunk. Vevő voltam rá, nem sürgettem. Ez az új teide; a gyerekek mellett tanultam meg, hogy ha nem kell időre menni, akkor igenis jó a tempót rájuk bízni és megállni néha, mert nem gond az, ha pár percet elidőzünk itt-ott, és mondjuk csak bogarakat nézünk.
Azért a hűvös házba hazaérni is jó volt. A fiúk elterültek a kanapékon, mert ők nagyonfáradtak voltak. Én nem (egyébként de), és hozzákészültem az ebédhez.

Innen már minden a szokásos mederben folyt: ebéd, csendespihenő, délutáni közös medencézés.
Ákos ebéd után, amikor Ábelnek keresett mesét, közölte, hogy szeretne Ábellel lenni, ezért együtt néznének mesét. Kérdeztem, hogy miért, milyen mesét talált. Rám nézett: miért, nem hiszed el, hogy szeretnék vele többet lenni? Nem, válaszoltam vigyorogva. Erre bevallotta, hogy Spongyabobot szeretne ő is nézni.
Mire a családfő hazaért, kint locspocsoltunk, ő is csatlakozott hozzánk. Azt hiszem, a medence megszolgálja az árát, rendesen kihasználjuk.

*Lehet, hogy azért hagytam neki, mert életem első cékláját falta, és nagyon örültem neki, hogy viszonylag jól sikerült.

1 megjegyzés:

Vivien Vincze írta...

A Benczúr-kert tényleg nagyon jó hely, mi még júniusban jártunk ott Tomával, mindkettőnknek nagyon tetszett! De legalább ugyanennyire bejött nekünk a Postamúzeum is, ami meglepetés volt nekünk, ott van nagyon közel a Kerthez, érdemes kipróbálni, aznap Tománál - pedig ilyen nem nagyon szokott lenni - egy kicsit megelőzte talán a játszóteret is :) !
Nagyon jó kis napjaitok vannak wgyébként, olyan igazi nyáriasak :) ...