2017. szeptember 27., szerda

A szőkenő visszatér

Az aktív szombat után már egy viszonylag nyugis vasárnapot terveztünk. Az egyetlen kihívásnak előtte csak az tűnt, hogy valami új receptet terveztem kipróbálni ebédre. Aztán ahogy telt a koradélelőtt, a családfő felvetette, hogy mivel az áhított dzseki nem jön a helyembe, el kéne mennem vásárolni, és hát (mivel említettem, hogy akció van) akkor már nézhetnék magamnak kötött pulcsit is, főleg, hogy tavaly is akartam újítani a ruhatáramnak ezen részén is, de akkor ez (is) elmaradt.
Régen szerettem vásárlással tölteni az időt, de már egy jó ideje nem, főleg nem magamnak (mert a gyerekeknek, ha muszáj, persze, megoldom) és főleg nem vasárnap (bár amikor meg vasárnaponként nem voltak nyitva az üzletek, mindig úgy éreztem, hogy most bezzeg elindulnék a dolgomra, ha nem akadályoznának meg benne). Ráadásul egyedül főleg nem szeretek nézelődni, járkálni, két üzlet egy idő után már csak vonszolom magam, és végképp nincs kedvem próbálgatni (persze ha meg véletlenül gyerekekkel vagyunk, akkor meg az a gond, hogy nincs lehetőségem rendesen körülnézni). Aztán ez is megoldódott, mert mire rászántam magam az indulásra, a szemfüles Ákos megneszelte, hogy mire készülök, és felajánlotta, hogy elkísér. Kicsit gyanakodva méregettem, hogy ugyan mi lehet a titkos célja ezzel az ötlettel, de megnyugtatott, hogy nem akar magának semmit vetetni, csak ki akar mozdulni. Hát, jó, ha már lovagom is akadt, akkor kicsit nagyobb kedvvel kaptam magam össze.
El is mentünk az egyik plázába, ahol vannak mindenféle üzletek, amiknek a kínálatából választani kívántam. Még viszonylag kevesen voltak (ez a titok, ha már neki kell indulni, akkor nyitás körül érkezünk), elkezdtünk nézelődni, Ákos lelkesen mutogatott nekem mindenféle öreges pulcsikat, sőt olyan kordbársony nadrágot is találtam, amit már tavaly is hajtottam, amikor zsepiért nyúlva a táskámba, rájöttem, hogy nincs nálam a pénztárcám. Így hát még udvariasan megszemléltem azt a darabot, amit az én divattanácsadóm próbált rám tukmálni, majd elárultam neki, hogy mi a helyzet. Hát, jót röhögtünk - mást úgysem tehettünk. Lefotózgattam, amiket nézegettünk (képtelenségnek hangzik, de gondoltam, hátha a családfő visszamegy a kedvemért és megveszi nekem a cuccokat, de hát ezt már azért ő sem feltétlenül tudná megoldani, pedig vásárlásban világbajnok). Még a dzsekis boltba is elbandukoltunk azért, de ott már végképp csak futólag néztem körül (a halálom az olyan üzlet, ahol véletlenszerűen halmozzák fel az árut, de lehet, hogy van benne rendszer, csak számomra átláthatatlan), majd mint akik jól végezték a dolgukat, hazaindultunk. Elborzadva láttam, hogy addigra csurig megtelt a parkoló, úgy tűnik, nem csak én találtam ki ilyen elfoglaltságot magamnak erre a délelőttre, és már tudtam, hogy én bizony vissza nem jövök ide.
Percre pontosan egy óra múlva értünk haza. A családfő megörült nekünk és várakozással nézett rám, megmutatom-e, miket vettünk. Elárultam, hogy semmit, és az okot bevallottam - hiába szeret nagyon, azért az arcán először nem feltétlenül ez az érzés tükröződött, de aztán rendezte a vonásait, és ő is röhögött.
Ezután már nem sokat csináltam, csak ebédet (a fiúk arcáról tanulmányt lehetett volna írni, amikor megtudták, miket találtam ki, de végül, némi gyomlálás után eszegettek belőle). A délután meg csak úgy eltelt.

A hetem tervezetten a szokásos, nem túl sokat hátradőlősnek tűnik. Munkailag mindenképpen. Hétfőn reggel elkezdett fájni a hátam, ezért gyorsan kértem időpontot a háziorvosomtól kedd estére. És hétfőn este még Ákossal is meglátogattuk az ő orvosát, aki megnézegette, meghallgatta - szerencsére nem hallott semmit (mézes tea - köszi, már nyomatom, meg szopogatós cukor, köhögéscsillapító).
Kedden én következtem, az enyém is megnézegetett, meghallgatott - itt lehetett valami, mert antibiotikumot írt fel. Kérdezte a betegállományt, de mivel nem győzködött, nem kértem, csütörtökön ismét megbeszélésem van, nem lenne jó kihagyni (esetleg majd a pénteket itthon dolgozósnak nevezem ki, ha úgy érzem és a csillagok állása is támogat ebben). Megtárgyaltuk a pajzsmirigyes eredményemet, majd a még a nyáron futott sebészetes-bőrgyógyászatos körömet is (a bőrgyógyászhoz most még ősszel vissza kell mennem, bár - kopp-kopp - azóta sem gyulladt be a hónaljam, talán elkerülöm a komolyabb gyógyszerkúrát, de a műtétet meg még inkább). Írattam még pajzsmirigyes gyógyszert, kaptam köptetőt is (ez a doktornő saját kutyuléka, hogy milyen rossz íze van, el nem tudom mondani), meg vettem vitamint a gyerekeknek, az egyik bőrgyógyis (biztonság kedvéért legyen felírva ez is, de csak egyet váltson ki, mondta nekem) tablettát (a lájtosabbat, amit nyáron három hétig szedtem), a többi receptet meg eltettem (remélhetőleg nem lesz rá szükségem). Aztán hazaérve rájöttem, hogy éppen az antibigyót nem váltottam ki - a családfő ekkor már kicsit megfáradtan nézett rám, aztán visszament helyettem a gyógyszertárba.

A héten talán már semmi más extra nem várható. Remélem, legalábbis. Szombatra már két programunk is akadt, kellemes, napsütéses időt kérnék, ha lehetne, köszi!

Update: És akkor azokat csak megemlítem, hogy Ákost az iskolaorvos fogszabályzós javaslattal engedte haza - telefon, érdeklődés, visszamenetel, szakorvos, ügyintézés (minél hamarabb). Aztán én meg a munkában önkéntes munkát vállaltam fenntarthatósági téren - ami nagyképűen hangzik kicsit, mert tanulgatjuk, mit is jelent, de ugye ez plusz teendőt fog jelenteni. És akkor még sorolhatnám... Hát csoda, ha pénztárca nélkül indulok vásárolni?

2017. szeptember 24., vasárnap

Sport, vendégség és egyebek

Elvileg a kölcsön-kislány, akit szombaton reggel regisztrált az édesapja, a 6800 körüli sorszámot kapta, és ahogy láttuk, más színű volt a futóké, tehát a biciklisek vélhetően minimum ennyien voltak a kerületi sportversenyen. A helyszínen ezt nem lehetett fölmérni, mert amerre néztünk a start előtt, tényleg sok-sok egyforma pólós, kétkerekű-járgányos felnőttet és gyereket láttunk a négysávos úton, és induláskor még hosszasan kellett a gyerekeket visszatartani, várják meg, amíg az előttünk gomolygó tömeg elindul, nehogy nekilóduljanak és eltűnjenek a szemünk elől. Így is volt biciklis üldözésben részünk, amikor már lazultak a sorok, és Ákos nekiindult az egyik kislánnyal, cikáztak jobbról-balról, előzgettek, mi meg lemaradtunk. Most már tudom, hogy többet nem vállalunk plusz gyereket feltűnőbb színű ruhát kell rájuk adni. A táv közepe táján Ákos a köhögése miatt úgy döntött, hogy kiáll, a családfő Ábellel vele tartott, én meg a tovaszáguldó kislány nyomába eredtem, így ketten tekertük le a második kört. Végül is a célnál is találkozhattunk volna, de - ahogy magyaráztam a kölcsön-kislánynak, amikor beértem - ha ránk van bízva, akkor én nem lennék nyugodt, hogy majd megtaláljuk valahol (arról nem is beszélve, hogy a célnál várakozó apja biztosan szívrohamot kapott volna, ha a szemefénye egyedül érkezik meg), így lesz szíves nem eltűnni. Még jó, hogy a kisbarátnőre a saját anyukája vigyázott, mert ennyi felé nem tudtunk volna szakadni.
A hangulat szuper volt ismét már induláskor (a kislányok megmutatására nem kértem engedélyt, ezért vágtam le őket a képről):

Az időkép kivételesen nem tévedett az előrejelzésben, hiába reménykedtünk benne, az eső éppen akkor kezdett csöpörögni, majd egybefüggően szemetelni, amikor dél körül célba értünk. A családfő jelezte, hogy a kölcsön-kislány édesapja javaslatára inkább el kellene mennünk hozzájuk, ő meg marad a tombolára, hátha nyerünk még egy biciklit. Az eső addig esett, amíg elkavarogtunk a házukig, ott amíg a háziasszony a gyerekeket rendezte, ruhájukat szárítgatta, a házigazda egyesével felszállította a járgányokat a hatodik emeletre (az egyik nem fért be a liftbe, így mászott vele hat emeletet), mert nem merte lent hagyni még kikötve sem.
A gyerekek pörögtek a sok játék között, főleg Ábel, aki először járt itt vendégségben. Megebédeltünk (és tényleg grillezett a házigazda az erkélyükön, persze nem faszénnel füstölt), aztán mentek tovább játszani. A házigazdáék mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat, a bátrabbja belekóstolhatott a virtuális világba is:
...aztán még társasoztak is vele a vendéglátók.
Hiába éreztem egy idő után, hogy én már szívesen mennék haza (és akkor szerencsére még eszembe sem jutott, hogy a száradó ruhákat a napsütésre tekintettel kint hagytam a terasz fedetlen részén), ők nem annyira akartak, de végül a délután közepén csak sikerült rávenni őket. Onnan még hazatekertünk, bevallom, nem bántam, amikor a fiúk hazaérkezés után simán elfogadták, hogy egy röpke csendespihenő következik.
Ezután már nem sokat csináltunk, én még kiteregettem a kimosott ruhákat, majd eszembe jutott, hogy rápróbáljam Ákosra a dzsekiket (pipa, és remélhetőleg télig már nem nő, akkor megúsztuk a dolgot).
Bár Ábel fürdéskor már nagyot ásított, este végül én aludtam el legkorábban. :-)

2017. szeptember 23., szombat

Pörög, pörög, meg végre hétvége

Ezt a hetet is letoltuk. Kicsit túlvállaltam magam. A munka ezerrel megy (persze, kell nekem új projekteket kitalálnom, amin aztán dolgozhatok), meg iskolai, óvodai elfoglaltságok is adódtak.

Elég sok bent most a feladat, meg a héten tartottunk értekezletet is, volt olyan napirend, ahol mindenkinek be kellett számolnia, hol tart a saját célkitűzéseinek megvalósításában (amiket együtt határoztunk meg az előző évi értékelések során anno). A jobbkezem-kolléganőm utólag azért megjegyezte, hogy úgy hangzottak ezek a beszámolók, mintha legalábbis ők jutottak volna idáig, és nem én tolnám mindenkinek a szekerét. Igaza van egyébként, mert oké, hogy egy-egy számukra új típusú feladatban vezetni kell őket, meg megírni helyettük átírni minden tervet, szöveget, útmutatót, egyeztetni másokkal (melyik mivel jár), de tény, hogy van, aki magától nem mozdulna meg, aki meg igen, egy toll és papír nélkül jön megbeszélésre, és nem jegyez fel semmit, mert tudja, hogy úgyis rám marad a munka oroszlánrésze. Hát, de nézzük a jó oldalát, szépen lassan változik ám a hozzáállás, már nem annyira nyugdíjas állásként tekintenek a saját munkájukra, és így két év után már érzékelhetően pozitívan élik meg, hogy lehetőségük van ötletelni és az új dolgokban részt venni (korábban ilyen elvárásra az elődeimtől nem volt példa). A meglepetést az a két kolléga okozta, akikkel még nem volt érkezésem elmélyedni a feladatában operatívan nem egyeztettünk, és kiderült, mindketten proaktívan utánajártak a dolgaiknak. Majd jól meg is dicsérem őket a lassan várható értékelés során.

A munkán túli élet is pörög mostanság. Először is, miután az egyik kolléganőmnek, aki említette, hogy sok-sok mozgásszegény év után valamilyen elfoglaltság után nézne, a hastáncot javasoltam, beugrott nekem is, hogy ugyan, én miért is nem járok. Lassan napra pontosan három éve lesz, hogy sikerült egy jól irányzott mozdulattal elcsúsznom egy lépcsőn (vendégségben, persze, amitől még inkább ciki volt a dolog), és eltörnöm a lábujjamat (meg lezúznom a derekamat, könyökömet, de ezek begyógyultak), akkor hagytam abba a táncot. Hiába mentem vissza pár hét múlva, olyan érzékeny volt a lábujjam, meg egyébként is nagyon lemaradtam a koreográfiában, hogy feladtam. Na, most viszont hogy beugrott ismét a gondolat, szerdán este el is vágtattam a kezdő tanfolyamra, ahol azért még ennyi idő után is messze a legügyesebbnek éreztem magam (az oktatót kivéve, mert amíg ő kecses, én amolyan idegrángásos mozdulatokat produkálok). Felmerült a középhaladó csoport is, de végül abban maradtunk, hogy még egy ideig itt a kezdőben erősítem a rég elfeledett izmaimat, amik eléggé sajogtak, mire vége lett az órának, a lábaim meg még akkor is remegtek, amikor hazaértem.
Aztán elkövettem azt a hibát a hét közepén egy kora reggel, hogy egyrészt elvállaltam, csütörtökön délután ismét hamarabb lelépek a munkából részt veszek az iskolában az osztály képviseletében egy tankerületi csoportos interjún (megvolt, nem is kellett megszólalnom, mindenhol akadnak nálam beszédesebb szülők), sőt az óvónőknek meg a pénteki alvásidőt ajánlottam fogadóórára (ez is megvolt, újult erővel tekintünk a jövőbe), és csak utána néztem meg a céges leveleimet. Péntekre konkrétan egy időpontra két megbeszélés esett be az előző este óta. Hát, ha már így jártam, igyekeztem megfelelni. Az egyik megbeszélésre jobbkezemet küldtem volna, aki felvilágosított, hogy pénteken szabadságon van. De hol is van a megbeszélés és mikor? Megmondom neki. Ja, jó, semmi gond, oda tud menni 9-re, mert a válóperének első tárgyalása úgyis csak másfél órával később kezdődik, és - milyen szerencse - ugyanabban az utcában. Akkor ez pipa! Én meg a másikon vettem részt, bár amikor a főnököm előző nap emlegette, hogy az egyik gyereke lebetegedett, ő is kezd náthásodni, eljátszottam a gondolattal, hogy én is itthon maradnék. Az én náthám sem javul, pontosabban visszaesni látszom. De aztán megembereltük magunkat és csak mindannyian bementünk dolgozni (a főnököm hozta magával a gyerekét is), és megbeszéltük, amit kellett.
Péntek délutánra a családfő még más programot is ajánlott nekem, elküldött bennünket Ákossal együtt a közeli sóbarlangba. Nekem ez kimaradt eddig (a múltban párszor ő járt ott egyik-másik fiúnkkal, azt meg én találtam ki neki azzal a felkiáltással, hogy az ő allergiájára is ráfér a kúra), így hát én is visszakaptam most először tapasztalhattam meg, milyen az, amikor a finom só belep mindent, és egy idő után a számban is érzem. Ábel is velünk akart jönni, persze fél óra után unta magát, háromszor hoztam vissza az ajtóból, mert ki akart menni, de csak kibekkeltük az egy órát. Hogy lesz-e haszna, nem tudom. Hazaérve a teraszon vetkőztünk le (mert ők konkrétan belefeküdtek a fehérségbe és sóangyalt is csináltak, engem is összekentek, és utána hazahozták a ruháikban a só egy részét).

A családfő kitakarította a ház lenti szintjét, míg mi a sóban tobzódtunk, a mosógép már megy, ezt a  napot egyébként meg lazán fogjuk eltölteni. Délelőtt családi futó- és kerékpárverseny lesz itt a kerületben, az utóbbira beneveztünk. Most várjuk, milyen idő lesz, nekivágjunk-e. Kisbarátnőékkel mennénk, plusz bevállaltunk egy másik kislányt, akinek a szülei nem birtokolnak biciklit. Cserébe ők meghívtak bennünket utána grillezni magukhoz (a 6. emeleten laknak, elképzelni nem tudom, mit takar a dolog). Holnap meg főzőcskézünk, esetleg sütünk valamit, talán kicsit készülünk a sulira (nyelvtan dolgozat lesz, abból nem árt), meg a matek versenyre. És szeretnék kapni egy meleg csinos-sportos kabátot (már nézegettem is, milyet tudnék elképzelni, és mennyit vagyok rá hajlandó áldozni), de előtte rápróbálom a fiúkra az övékét, és ha kinőtték, lehet, mégsem kell azon gondolkodnom, hogy én melyiket kérném magamnak.

Hát így. Jó hétvégét mindannyiunknak!

2017. szeptember 19., kedd

Hétfői szösszenetek

Tegnap - bár én azt hittem, már sokkal jobban vagyok - többen megrettenve léptek hátra sajnálkozva néztek rám a munkahelyemen. Mondtam, hogy nyugi, már jól nézek ki, én jó munkaerő vagyok, hétvégére időzítem a betegségek javát.
Délelőtt volt egy megbeszélésem a volt főnökömmel, aki projektekben még visszadolgozik (lassan megtanulom, hogyan kell úgy hátrébb lépni, hogy ne húzzak magamra minden felelősséget - köszönöm a munkahelyemnek itt is), aztán meg a mostani főnökömmel beszéltünk pár szót. Megörvendeztetett a jó hírrel, hogy májusban ő aztán nem pályázik újra a pozíciójára, és - igazolva, hogy komolyan gondolja - elmondta, pontosan mikor jár le a szerződése, sőt az enyémnek is utána nézett, ha érdekel. Megértem. Egyszer majd talán képes leszek megfogalmazni, mi az, ami beeszi magát az ember lelkébe, csontjaiba ezen a helyen, amitől már az is utálja a hétfőket, aki mindig is szeretett dolgozni. Odaültem az asztalához egy levélbe belejavítani, ismét megállapítom, hogy a széke kényelmesebb, mint az enyém.
- Na, kéred a helyemet? - hunyorít rám.
- Nem hiszem, hogy én akarnám a tiedet, nem akarok úgy kinézni, ahogy te. És egyébként sincs sok esélyem, nem közülük való vagyok.

Ákos még mindig köhög. Hétvégén úgy tűnt, a javulás útjára lépett, de aztán mégsem. Meséli, hogy tornaórán le kellett futniuk egy kilométert.
- De tényleg egy teljes kilométert futottatok, vagy csak te gondolod úgy, hogy annyi volt?
- Nem, A. néni mondta, hogy annyi lesz.
- És? Kibírtad?
- A végére már úgy éreztem, hogy elporladnak a csontjaim.
Ő nem értékeli, ha vigyorognak rajta, de ahogy ezt mondja, mást nem lehet tenni.
Azt állítja, hogy ma is ez vár rájuk, bár ő nagyon köhögött, és A. néni azt mondta, ő ma ezt kihagyhatja. Egyébként meg mindenki köhög az osztályban (szerintem fertőzik egymást oda-vissza), képzeljem el, volt olyan óra, amikor mindenki egyszerre kezdett rá.
De a hányattatásai ezzel nem értek véget, délután részt vett élete első gyógytornáján (ezzel immáron a hanyag tartás ellen kezdetét vette a küzdelem).
- És milyen volt a torna?
- Szörnyű. Megnyomorgatta a hátamat, itt fent úgy fájt, hogy csak na!
Hát, szegénynek aztán kijárt a megpróbáltatásokból ezen a hétfőn! Aztán itthon még a házi feladatot is pótolhatta, mert a gyógytorna mindkét napon a tanulási időre esik.

Amíg ő feladatozott, én az óvodai szmk-ban ültem. Elég későn szóltak, gondoltam is, hogy nem töröm magam, de aztán győzött a lelkiismeret és a kötelességtudat. Ha már elvállaltam, ezt az évi két alkalmat megoldom valahogy.
Az SzMSz és az éves munkaterv volt napirenden. Ott ültek a másik óvoda szmk-sai is, az én párom sehol, és senki más arca nem volt ismerős (de ugye ez nem jelent semmit). Végig szenvedtük a 37 oldalas szabályzatot (így ennyi év után végre tudom, miket hogyan szabályoznak), elfogadtuk, én vagyok az egyik aláírója, aztán a munkatervet. Itt is van szereplési vággyal megáldott, kis lelkes, többször közbe szóló anyuka, elő is adta a saját műsorát. Az egyik óvónő szíve szerint betiltaná a szülői levelező listákat, vagy készítene egy etikai kódexet, hogy a szülők miről és hogyan beszélgethetnek, mert - meséli - van olyan csoport, ahol fröcsögésből állnak ki a szülők. Értem én, hogy rosszul esik neki, de láthatóan fel sem merült benne, hogy mi válthatja ezt ki. Megjegyeztem, hogy véleményem szerint ezen egy kódex nem fog segíteni.
Aztán a végére kiderült, hogy a félig mögöttem ülő csaj is a mi ovinkból van, csak még friss a pályán. Kifelé menet beszélgetésbe elegyedtünk (szerintem két év alatt ez az első ilyen próbálkozásom). Meséli, hogy beiratkozás előtt, majd beszoktatás közben miket kérdezett és vetett fel. Vigyorgok:
- Akkor te közkedvelt figura lehetsz az óvónők körében.
- Ja, biztos elkönyveltek az akadékoskodónak. És ez az szmk mindig ilyen?
- Most még pörgős is volt, de nyugi, évi két alkalom, ki lehet bírni nyugtatóval.
- ...vagy iszom előtte egy kupicával.
Rögtön megkedvelem.

A családfő meséli, hogy megint lehet bérletet venni négyalkalmas hangversenyre. Péntekenként a suliból viszik az érdeklődő gyerekeket. Ákos tavaly nemet mondott rá, aztán amikor egyszer az egyik osztálytársa helyett elment, tetszett neki. Most újra nemet mond. Kérdezi a családfő tőle, hogy miért nem akarja, pedig tavaly tetszett az az egy alkalom. Mert akkor ők játszottak a színpadon, nem nekik kellett. A családfőnek leesik a papírtantusz, annak idején nem jól kommunikáltunk, ő azt hitte, hogy neki kell valamilyen hangszeren játszania, azért nem állt kötélnek. Most helyreteszik a dolgokat, a bérlet ára bekerül az üzenőfüzetbe.
Vacsora közben csacsognak a fiúk, szeretem, amikor ilyen itthon a hangulat. Ákos elszörnyedve meséli, hogy a barátjának a hétvégén eltűnt a váltócipője. Bólogatunk, tudunk róla. Másoknak is tűnt el dolga, más osztályokban is, rendőrségi feljelentést született. Mivel ilyen tömeges eltűnésre még nem volt példa, kimondatlanul is a még mindig zajló felújítást okolják többen.
Ábel kérdésemre elmondja, hogy B., a barátja még mindig beteg. Bevallom, látom az előnyét, érdekes módon a barátja nélkül vele sincsenek magatartási problémák bent. És a végére megjegyzi, hogy ma még nem dicsértem meg, milyen szépen fogja a villát. Igaza van, gyorsan pótlom is az elmaradást. Fontos ám mindenkinek, hogy dicséretet kapjon.
Este Ákos angolul kíván jó éjszakát. Erre még tudok válaszolni én is. 

2017. szeptember 17., vasárnap

Nagyfogyasztók lettünk

Az évek alatt nagyjából kialakult, hogy miből milyen mennyiség fogy nálunk, és a havi nagybevásárlás során például mennyi papírárut kell beszerezni. Aztán jön egy extra időszak, és minden borul.
Mi most a papírzsepivel jártunk így. Bakker, nincs az a mennyiség, ami elég lenne. Először a családfő brutális allergiája, majd ahogy ő jobban lett, következett Ákos náthája, amit rám ragasztott - ipari mennyiséget hordtunk haza az utóbbi hetekben. És mindig van itthon legalább egy piros orrú Rudolf ember a családban.
Nagy üzemben főzöm a citromos-mézes teát, itt fújunk, ott kenünk. Kicsit korán kezdtük idén, először november táján szoktunk kidőlni. Remélem, azért a tél nem ilyen lesz. Azért javulunk, Ákos köhögése már enyhül, és az én orrom sincs annyira eldugulva, mint tegnap.

2017. szeptember 16., szombat

Anya-szabadság

Pénteken szabadságon voltam, mert nem volt kedvem dolgozni egészségügyi körutat szerveztem magamnak.
Reggel a pajzsmirigyes dokinál volt jelenésem. Kivételesen pontosan hívtak be, alig tettem le a hátsómat, már mehettem is. Szerencsém volt, mert nem egyszer éppen előttem jöttek ki kávészünetre, ami közel félórás szokott lenni, én meg közben befonom a szemöldököm (by Lazac), de most csak utánam vonultak ki. A doki nem szokta cifrázni, megkérdezi hogy vagyok, megnézi a pár nappal azelőtti vérvételem eredményét, majd közli, hogyan módosítsak a gyógyszerszedésen, és negyedév múlva ismét vár. A múltkori két alkalommal már kicsit elkeseredtem, mert még mindig nem sikerült beállítani a gyógyszert és a felső határon billegett a TSH-szint, erre most meg olyan magas lett, mint amikor elkezdtem ide járni másfél éve, de igazán nem legyintett most meg az érzés. Ismét emelt az adagon, december elejére kaptam új időpontot. Amikor kiderült a probléma, utánaolvastam, mivel lehet még a gyógyszeres kezelésre rásegíteni, hát nem lett okosabb. Majd most megint guglizok egyet, hátha másfél év elteltével már értőbb szemmel olvasok.
Utána nőgyógyásznál volt jelenésem, de mivel kivételesen jó időben végeztem az elsőn, beiktattam a kerületi polgármesteri hivatalt, és beregisztráltam magunkat, meg Ákos kisbarátnőjét anyástul a kerékpárversenyre. Mivel pénzmozgással jár a dolog, meg kaptunk pólókat hozzá, adóazonosítót is kértek. Ott szembesültem vele, hogy nincs nálam az adókártyám, sőt semmilyen iratom. Felidéztem, hol lehet, rájöttem, hogy a hétvégi biciklizés után nem pakoltam át rendesen a biciklis táskából a dolgozósba - ez testvérek között is öt napnyi személyi igazolvány- és jogosítvány-mentes autózást jelent. Leizzadtam a gondolattól. Összeválogattam méret szerint a pólókat, de már nem futottam haza a papírjaimért, mert idő volt.
A nőgyógyász várójában nosztalgiáztam kicsit. Halk zene szokott szólni, ugyanazok a cd-k már évek óta, és ezektől a számoktól mindig visszajönnek a babavárós emlékek. Itt sem kellett sokat várni (azért a pénzért, amit kifizetünk és kifizettünk az évek alatt, el is várom). A doki kedvesen szokott érdeklődni, mi újság, hogy vannak a gyerekek (erős a gyanúm, hogy a nemüket sem feltétlenül tudja beazonosítani már ennyi év óta), de legutóbb meglepett, mert név szerint kérdezett a családfőről (aztán lehet, hogy a jó kis nyilvántartásukban ez is ott van jól látható helyen). Szó szerint megkönnyebbülten jöttem ki, mert ismét ott hagytam egy kisebb vagyont.
Ha már ilyen jó időben végeztem, megkérdeztem a kisbarátnő anyukáját, hogy bedobjam-e a pólóikat hozzájuk (ő meg a kisebbik gyerekével üdült otthon - ha az óvodából hazaküldenek valamilyen vélt vagy valós betegséggel, el kell menni a gyerekorvoshoz, általában menthetetlenül otthon ragadsz pár napra). Megörült nekem, berántott a kapun, kávéval kínált, így hát jól ott ragadtam vagy másfél órára. Mondjuk ritkán tudunk nyugisan beszélgetni, egy gyerek mellett felüdülés volt találkozni. Már bőven ebédidő volt, amikor hazajöttem. Kibekkeltem, hogy a kocsi, amelyik a helyünkre állt és jól láthatóan a festékboltba ment be vásárolni (már komolyan megismerem a festők autóit, már van olyan, akivel miután egyszer nekikoccant a kocsinknak, köszönőviszonyban vagyunk), elmenjen, majd leálltam a ház előtt (na, onnan aztán már el sem mozdulok ilyenkor, mert a két üzlet a két oldalunkon, meg szemben az iskola garantálja, hogy még egyszer nem fogok tudni leparkolni).
Gyors ebéd után átfutottam a suliba Ákosért. Az előző hétvégi taknyossága brutális köhögésbe fordult át. Reggel hiába próbáltam rábeszélni, hogy hagyja ki a napot, nem állt kötélnek, mert szerinte könnyebb bent tanulni, mint itthon pótolni a lemaradást. Ezért abban maradtunk, hogy korábban elhozhatom, és kérjek felmentést az aznapi tesi alól. Ahogy kijött hozzám a bejárathoz, a nyomában a tanítónő, aki aggodalmaskodott, hogy szerinte a játszótéren, ahol a mindennapos tesit tartották, felsurranhatott egy-két mászókára, mert megizzadt a haja, csak nehogy lázas legyen. Megnyugtattam, nem hiszem, hogy lesz láz, nem szokott, meg egyébként is izzadós fajta, főleg melegben, túlöltözve (mert ő aztán nem veszi le a pulcsiját, az övé az).
Ekkor érkezett az egyik osztálytársnője apukája, aki megemlítette, hogy az új tanítónénivel nem olyan elégedett, és félelmei is vannak a tapasztalatlansága miatt, meg kitárgyaltuk, hogy ismét együtt mennek a gyerekeink matek versenyre. (Ennek azért örülök, mert amikor az új tanítónéni említett két nevet, hogy kit javasolt a régi tanítónéni a Bólyai matekversenyre, Ákos nevét nem mondta, és ő döbbenten mesélte itthon ezt a hallatlan eseményt. Pedig már kétszer fordult elő az első napokban, hogy egy-egy feladatot csak ő értett és tudott megoldani, a másodiknál a napközis tanítónéni megkérte, hogy magyarázza el a többieknek. Aztán meg amikor mégis felkérték a versenyen részvételre, elfelejtette megemlíteni, csak az üzenőfüzetből tudtam meg, amiben bekérték a nevezési díjat.) Az osztálytársék el is marták Ákost mellőlem, és elvitték magukhoz játszani. A köhögősségre csak legyintett az apuka, a lánya is most mászik ki belőle, ne aggódjak. Na, ők elmentek, én meg az iskolatáskával egyedül sétáltam haza.
Az udvarunkon az egyik szomszédnál festenek, négy ember őgyelgett itt ezen a címen a héten, akik még köszönni sem nagyon tudtak. Aztán az egyiket látom az ablakunk alatt, ahogy éppen a vödörrel a kezében keresgél, hova öntse ki a festékes vizet, és ahogy konstatáltam a nyomokból, már nem először járt ott ilyen céllal. Kitártam az ablakot, és leüvöltöttem a fejét megtárgyaltam vele, hogy nagyon nem értek egyet ezzel a megoldással, és baromira nem szeretném látni, ahogy ezt csinálja. Érezhette az igazamat, mert közölte, hogy akkor beleönti a ház wc-jébe, és fülét-farkát behúzva menekült. A kaput is állandóan nyitva hagyták, háromszor zártam be utánuk a nap folyamán jöttemben-mentemben, de mire azért is szóltam volna, eltűntek (állítólag végeztek, de a cuccaik még ott áznak a teraszon). A másik szomszéd mesélte, hogy amikor elkezdték a munkát, az ő kinti csapját használták vízvételre, ezt észlelve el is zárta belülről a vizet. Remélem, már tényleg nem jönnek vissza, mert lincselés lesz belőle. A családfő is jól felhúzta magát rajta, mondta, hogy akkor majd jól felhívja a szomszéd csajt vagy az apját emiatt, javasoltam, hogy akkor tán a többi dolgot is megemlíthetné, hogy pl. ki kéne venni a részét az udvar rendben tartásából (én ezt már mondtam volna a csajnak, ha nem tilt le róla a családfő, szerintem attól tartott, hogy kicsit erőteljesebben jelzem az igényt, mint kellene). Egyébként kedves, aranyos a lány, és mivel az egyetem miatt vették a házat, hogy ne kelljen ingáznia (igen, van ilyen), vélhetően csak nem tudja, mivel jár az önálló, felnőtt élet. Egyébként más a ritmusunk, nagyon ritkán látjuk (barátjával, akiről nemrég kiderült, hogy egy kolléganőm fia, és albérlőjükkel együtt laknak itt főleg iskolaidőben), és erős a gyanúm, hogy az udvar öt gyereke többet zavarja őket, mint ők bennünket.
A festős incidens után még kiteregettem, majd a jódolgomat kihasználva megnéztem egy filmet. Éppen végeztem, amikor hazaért a családfő Ábellel, és onnantól már ment minden a maga útján.
Délután négy után még terveztem elmenni beiratkozni a nyelvtanfolyamra, de végül hosszas hezitálás után elhalasztottam a dolgot. Az előző posztban írtak miatt úgy döntöttem, hogy most nem, talán januártól majd...
Most pedig kitört a hétvége. Én úgy szeretem a hétvégéket, mondtam már? :-)

2017. szeptember 14., csütörtök

Dolgozós-óvodás hétköznapok

Hétfőn lezajlott az óvodai szülői értekezlet (és így szerencsére fél évig nem kell mennem, mert ott aztán mindig kihullik a fele hajam), és következhet a második ilyen típusú gondolatmenetem. Nagy újdonság nem hangzott el, bár miután nagycsoportosok lettek, óhatatlanul szóba került az iskolába menetel, előtte a felmérések sora, és a fogadóórák kérdése, amire egyesével elvárják a szülőket. Programilag sincs sok változás, most hogy már felidézem Ákos nagycsoportos életét, valóban, emlékszem, ők is jártak tornázni, aztán úszni, majd korcsolyázni. Ezek jó dolgok, igaz, figyelnünk kell, mikor mire készülünk és pakolunk, de hát azért van nekünk négy naptárunk mindenféle formában, hogy azok figyelmeztessenek rá (és a családfő maga is egy élő kalendárium). Ezen túl lesz állatkerti látogatás, meg piacolás, szüreti mulatság, karácsonyi kézműveskedés - nincs új a nap alatt.
Immáron harmadik évben is elnyertem az egyik szmk-s tag megtisztelő címét. Vicces lenne, ha tudnék ilyeneken jól szórakozni (talán egy harmadik gyereknél már menne is), de szerintem még mindig vannak olyan szülők, akik nem tudják, ki az szmk-s a csoportban, és mindig úgy történik a megválasztás, hogy az óvónő tétován arrafelé néz, amerre a két érintett szülő ül, sem név nem hangzik el, sem más egyéb beazonosítás (pl. "az a szőkés nő, ott, a piros blúzban"), így csak lelkesen bólogatnak (az a lényeg, hogy ne ők legyenek tagok). Én is így tennék a helyükben, pedig nem is jár sok plusz elfoglaltsággal, a gyereknapi buli szervezése, plusz évente egy-két összejövetel, ahol alig kell megszólalnom, csak ha már nem bírom tovább cérnával buzognak az egyéb csoportok szmk-sai, meg az én csoportbeli párom (a becenevét, ahogy itthon szoktam emlegetni, nem árulom el), aki szintén több mint egy évig nem ismert meg (nem hibáztatom, ritkán járok az oviba, sajnos, ugyanakkor meg kapja be, mert én is megismerem őt ennek ellenére). Na, mindegy is. Azt hiszem, anno, amikor vállaltam, éppen a második gyerekünk sorsa miatti örök lelkifurdalásban szenvedtem, és azt gondolhattam, ennek bele kell férnie, ha már Ábelnek nem jutott olyan kizárólagos figyelem soha, ami a bátyjának az elsősége miatt megadatott.
Ez az utolsó mondat talán a kulcs az egész érzelmi cunamihoz, ami bennem dúl már egy jó ideje. Egyéves volt Ábel, amikor kimondtam itthon, hogy ő aztán nem lesz olyan, mint a bátyja, és ez a "nemolyan" mindenfélét jelentett. Az látszott, hogy sokkal inkább tudja, mit akar, azért meg is küzd (hívhatjuk erős akaratúnak is, ami hisztivel is párosul időnként - bár lássuk be, a hisztik nem olyan vészesek, csak olyan átlagos gyakoriságúak és erősségűek), de amúgy is vagányabb volt, meg vakmerőbb, és több figyelmet igényelt magatartásilag, fegyelmezésileg, mint amihez szoktunk. A húgom csak simán annyit mondott akkortájt és utána is párszor, hogy felköthetjük a gatyánkat. Igen, volt mindig is a szeme villanásában valami, amitől az ember vagy megijed, vagy elolvad (és közben meg is ijed kicsit), és hát a családfő gyerekkori meséi alapján (akit az édesapja az iskolából egyetlenegyszer vitt haza, és soha többé nem volt hajlandó a ezért a koszosgyerekért menni) eléggé úgy tűnik, hogy másodjára sikerült az ő mini mását megalkotnunk.
Én imádom egyébként ezt a csibészséget benne, mondják is, hogy azértfiú, hogy ilyen legyen, és egyébként meg nem olyan vészes ez azért. A másik viszont, ami szintén viszonylag korán érzékelhető volt, jobban aggasztott és aggaszt bennünket. Még mindig nem dőlt el, melyik kezét használja, a jobb dominál, aztán van egy szituáció (pl. tollasütőt fog a kezébe), amikor újra a balt használja. Meg ő aztán nem ül le társasozni (csak néha), nem játssza szívesen a fejlesztő játékokat, nem töltöget ki készségfejlesztő füzetkéket, és nem rajzol, nem színez. Csak ha kedve van - ami ritka. (És ilyenkor mindig eszembe jut, hogy neki talán nem is jut annyi figyelem, ami Ákosnak még igen, és vajon mi mennyire vagyunk ebben hibásak.)
A szülői lét jó adag elfogadásból áll, tanulom is rendesen, hogy ne hasonlítgassak, ne méricskéljek, csak igazodjak és támogassak. És egészen jól megy ez ideig-óráig, aztán jön az óvónő, aki azt mondja, hogy nem úgy fejlődik, ahogy kellene, bizonyos területeken nem üti meg a mércét. És akkor mi azt is elfogadjuk, belemegyünk az itthoni fejlesztő tornába, ami aztán a nyári szünetben nem annyira fér bele az életünkbe (és egyébként is járunk játszótérre, úszótanfolyamra, hintázni, új élményeket kínáló programokra, meg akárhova, ami szerintünk legalább annyira az épülését szolgálja). Mindezt azzal a gyerekünkkel, aki egészen kicsi korától ügyesebben mászott fel a mászókára, mint a bátyja (bár tudom, hogy ez nem csak abból áll).
Majd amikor az új tanévben a második óvodai hét végén mosolyogva kérdezem az óvónőtől, hogy ugye ő is érzi, hogy fejlődött a mi kicsikénk a nyár folyamán, közli, hogy háááát, ő ezt nem látja. A családfő szerint hülye voltam, hogy éppen péntek délután álltam le beszélgetni erről (hát, de mikor, ha én akkor járok arrafelé?!), így olyan keserű szájízzel mentünk neki a hétvégének, hogy csak na. Az óvónő hozta a példákat (nehéz bevonni a közös játékba, hamar elfárad, bezzeg a barátjával együtt kezelhetetlenek, de sokszor egyetlen plüssel eljátszik hosszasan magában, ahelyett, hogy másokkal játszana), aztán idővel átvált egyes számról többes számra (érzékeltetve, hogy nem csak a mi gyerekünk a fekete bárány a csoportban, vannak még rajta kívül ilyenek). De legalább végre kiálltam magunkért, érte, és megjegyeztem, hogy úgy gondolom, ha egy gyereknek van akkora fantáziája, amivel egyetlen plüssel egész történeteket kreál, és baromi jól elvan a szerepjátékokkal, annak azért csak van előnye is, nem?! Látszott, hogy nem értett velem egyet, de rám hagyta.
Felvetette viszont, hogy a félresikerült fül-orr-gége vizsgálat után (amikor a doktornő elég lekezelően állt a családfő által vázolt problémához, miszerint az óvodából küldtek, hogy nézessük meg az orrmanduláját és zárjuk ki a hallásproblémát, és hiányolta a logopédiai véleményt, amit a hallásvizsgálatos doktornő szintén emlegetett, amikor felhívtam) nem akarjuk-e a nevelési tanácsadóba elvinni. Megnyugtattam, hogy még aznap kértem időpontot, de még nem kaptam (három hónapja...). És egyszer csak kiderül, hogy ők is rá tudnak segíteni erre, akkor előrébb vesznek, és egyébként is jön majd a logopédus, és ő is megnézi, kell-e hallásvizsgálat, és ott előre vetetik. Akkor meg mi a jó francnak küldözgetnek bennünket mindenféle támogatás nélkül idejekorán, amikor ennek ez a menete?! De azért a végén csak megkapom azt is, hogy "nem buta ám" a gyerek. Hát, köszi.
Egyébként meg a szülői értekezlet után nem voltam rest, végig néztem a folyosón kirakott nyáriélményes képeket, és úgy tippeltem, hogy kb. az 50%-uk nem is nagyon ismerhető fel, ellentétben az Ábelével (aki viszont egy nőt rajzolt le egy bajszos bácsival - a családfő itthon érdeklődött is, hogy ugyan merre jártam nyáron, amikor ő dolgozott és kivel). Szívesen visszaléptem volna az óvónőhöz, hogy megkérdezzem, ez a rajzi statisztika nem jelenti azt, hogy azért csak van fejlődés? A gyerek, aki tavaly még pöttyös labdát sem rajzolt pöttyök nélkül, felismerhető alakokat alkotott. De végül nem kérdeztem meg. 
Újra és újra elmondom itthon, hogy muszáj nekiindulnunk az útnak, muszáj kiemelten figyelni rá, a családfő egyetért, és közben látom rajta, hogy úgy érzi, túlzottan ostorozom magamat, magunkat a mi második gyerekünk miatt. És amikor óvatosan felvetem, hogy nem tudjuk, mi vár ránk, talán a nyelvtanfolyamot is hanyagolnám, mérges lesz biztat, hogy ne tegyem. Aztán meg arra gondolok, hogy még van két évünk az iskoláig, nem lesz itt gond, és szépen minden a helyére kerül, csak szeretnünk kell és támogatni - mint eddig is. És megküzdeni a rendszerrel, hogy végre kiderüljön, merre induljunk és milyen lendülettel.

2017. szeptember 11., hétfő

Röpke kirándulás

Tegnap szipi-szupi napunk volt. (Ez a kifejezés valamelyik meséből van, most nem ugrik be, melyikből - magamtól tényleg nem használnék ilyen kifejezéseket. De tényleg!)
Nem mondom, hogy semmi extra ötletből kerekedett ki a jó kis napunk, de amúgy tényleg olyan hirtelen jött ötlet volt. Valamiért úgy gondoltuk, hogy az ilyenkor szokásos gesztenyegyűjtő kirándulásra még korai elindulni (aztán persze utána már mindenhol láttunk elhullott gesztenyéket, meg még a FB is feldobta az emlékeim között, hogy kb. 3 éve pont szeptember elején jártunk arrafelé), így beugrott, hogy megnézhetnénk a Margitszigetet. Tavasszal olvastam egy cikket, hogy mindenféle munkálatok zajlanak arra, ezért nem ajánlják programozásra, aztán nyáron meg mindenfelé jártunk, de kimaradt. Így ideje volt, hogy megnézzük, szép lett-e.
Hát, szép lett. Amúgy is szeretem, kellemes környék, eloszlik a tömeg, sok szép zöld, meg ilyenek, de most meg még szebb, rendezettebb lett. Bicajjal mentünk a szomszédékkal. Előtte mindent megbeszéltünk: vettünk reggel perecet a pékségben, felkészülve, hogy ebédre nem érünk haza. 10-kor indultunk, szép idő ide vagy oda, előtte még a fű is nedves. És úgy számoltuk, hogy így éppen odaérünk a zenélő szökőkúthoz 11-re, mert akkor gyerekdalokkal megy az óránkénti zenés műsor (ezt is a FB-on olvastam egy cikkben még nyár elején, bár jártunk már itt napközben is, este is). Reggel megfőztem a bablevest, megsütöttem a meggyes sütit. Hosszú nadrágot vett mindenki, akinek az öltözködésébe bele szoktam szólni, aztán indulás előtt kapkodtam, mert addigra kiderült, hogy a vártnál is jobb idő lett.
Viszonylag simán eljutottunk a szigetre, sőt még szabad szék is akadt, ezért a gyerekek letelepedtek az első sorba a tűző napra, és nagyon élvezték a zenéket. A fiaink az összeset felismerték.
Utána arrébb gurultunk az egyik rétre, leparkoltunk egy olyan helyen, ahonnan gyalog meg lehetett közelíteni vattacukrost, kávést és fagyist is, sőt még kulturált mellékhelyiség is volt a közelben - ezek minden igényt kielégítettek, amit meg nem, azt nem emlegettük. Előkerültek a plédek, letelepedtünk, a szülők próbáltak lazítani, percekre sikerült is, a gyerekek felváltva rohangáltak vagy a nyakunkon ugráltak - minden olyan volt, mint ilyenkor szokott. Visszafelé csordogálva még megnéztük a vadasparkot (egyes szülők nagyon lelkesen felajánlották, hogy vigyáznak addig a bicajokra, amíg mi a szomszéd apukával bekísértük a gyerekeket), aztán hazatekertünk.
Útban azon agyaltam, hogy életünk egyik legjobb befektetése a kerékpárvásárlás volt anno, mert olyan jó kis programokat lehet viszonylag olcsón kihozni belőle. Meg hogy két éve, az első ilyen nyolcas kirándulásunkon fele ennyi távtól remegtek a lábaim, most meg tényleg meg sem kottyan a távolság. Sőt a gyerekek is egyre jobban bírják, tanulják a közlekedés szabályait, tartják a köteléket (előre megállapodunk, milyen sorrendben megyünk, nehogy összeütközzenek itt a nagy igyekezetben menetközben). Ábel hazafelé úton elaludt az ülésben, én meg a késői ebéd után hunytam egyet a kanapén.
Remélhetőleg most hétvégén is esőmentes lesz az idő, akkor ismét nekiindulunk valamerre. A következő hétvégén meg megyünk a kerületi biciklis versenyre.

2017. szeptember 10., vasárnap

...pom-pom

Öregebb lettem... ismét. De ki számolja...?! És én még azt hittem, hogy a 30 sok, aztán a többi még többnek tűnik azóta. Néha, ha látok a tévében velem egykorúakat (ilyen-olyan műsorokban, ahol fontosnak tartják kiírni az illető neve alatt a korát), rácsodálkozom, hogy "azta'! velem egyidős!", és hát nem jó érzés, hiába hiszem, hogy én nem látszom annyinak. A tőlem min. egy tízessel idősebb kollégám meg biztat, hogy lesz ez még rosszabb is, és onnan nézve ez a mostani meg majd milyen kevésnek fog tűnni. Belegondolni sem akarok, ezért hagyjuk is a számokat!
A hétvégi menütervezéskor mindenesetre éltem az ünnepelti előjogaimmal, és közöltem a családfővel, hogy a szombatot nehogy már én találjam ki, hiszen születésnapom lesz, én csak úgy elleszek egész nap, és élvezem a kényeztetést. Végül is kajailag (is) így történt, mert rittyentett nekem egy meglepetés-ebédet, nem árult el semmit akkor sem, amikor kíváncsian ott sertepertéltem körülötte, és amikor a szomszédasszony átugrott egy kávéra, csak a teraszról befelé leskelődve próbáltuk kitalálni, mi készül. Kukorica-krémleves baconchipssel, kacsamell rozéra sütve gyümölcsmártással készült - meglehetősen elégedett voltam.
Az ajándékot illetően sem tudtam, mire számíthatok. A hét közepén elkezdett kattogni a fejemben a pénztárgép, és felmerült bennem, hogy felajánlom, legyen a nyelvtanfolyam az ajándékom, annyi kiadásunk volt mostanság, de gondoltam, hogy ezzel már el fogok késni, és egyébként is izgatottan vártam, mit talált ki a családfő, ezért végül nem szóltam. Ha jól számolom, minden érzékszervem kielégítésre lelt, találtam a fiúk által átadott csomagokban könyvet, desszertet, libamájpástétomot, pici italt és későbbre szóló színházjegyet előtte egy kettesben elköltendő vacsora ígéretével (természetesen ez utóbbi a bébiszitterrel is előre leegyeztetve). Hozzám hasonlóan a családfő is úgy gondolta, hogy bár családban élni és két fiút nevelni meglehetősen jó dolog, egymásnak az egyik legnagyszerűbb ajándéknak - ennek ellenére vagy éppen emiatt - a felnőttes program számít. A telefonom egész nap különféle hangokat adott ki, jöttek a hívások, sms-ek, üzenetek mindenféle formában, igyekeztem legalább egy részükre válaszolni.
Természetesen nem lógattam a lábam annak tiszteletére, hogy egy évvel idősebb lettem, némi házimunkát azért végeztem, de volt azért nyugis délutánunk csak úgy itthon, csak úgy lazán, este pedig az udvaron a szomszédékkal kocintottunk. Az estébe nyúló együttlétet megédesítették a szomszédban dolgozó aszfaltvágó és bobcat hangjai (a munkálatok garanciálisan zajlanak, ezért csak a napi munka után érkeztek meg a szakik már két este, feldobva ezzel mindannyiunkat), így jórészt szájról olvasva beszélgettünk. A gyerekek élvezték a közös programot, amire az utóbbi hónapban nem volt példa, mivel felváltva nyaraltak a mamáknál, és besötétedés után négy elöl világító, hátul villogó bicikli közlekedett körbe-körbe. Terveztünk még délutáni dunaparti kört is Ákos javaslatára - ami, gondolom, nem annyira az én napom tiszteletére született, hanem az új biciklijét próbálta volna ki nagyobb távra, de végül nem indultunk neki. Őt elkapta valami takonykór, ezért maradtunk, estére már Ábelt is meglegyintette a dolog, sőt nála hasmenős jeleket is tapasztaltunk (helló ősz és helló új tanév!).
Ha mára jobb lesz a helyzet, azért csak nekiindulunk egy túrának nyolcasban kétkeréken, most a Margitszigetet néztük ki. (Bár ez nem dob fel, hogy a kicsi negyed hatkor, a nagy hatkor már lejött, ráadásul mindketten eldugult orral.)

2017. szeptember 7., csütörtök

Dolgozós-iskolás hétköznapok

Már saját magamnak is unalmas vagyok ezzel az ébredési mizériával, de most mégis úgy tűnik, hogy csak tudok én a szokásos 3-nál tovább aludni, de így meg, 5 körül kelve például nem sok idő jut blogok olvasására másra. De nem baj, inkább ez állandósuljon, mert akkor este 7-kor még nem érzem magam mosott sz@rnak (csak fél 8-kor :D).
Mindenesetre a héten már volt elég teendőm ahhoz reggelente, hogy pörgősebbre vegyem a figurát. Kedden reggel utalásokat intéztem, meg már nem is tudom mit, szerdán reggel, amikor posztírásra adtam a fejem, egyszercsak eltűnt a net a házból, a modem is csak villogott (telefonon meg biztosan nem állok neki pötyögni), így bennem maradtak a szavak. A modem végül hazaérkezésünkre abbahagyta a vészjelzéseket, így nem kellett intézkedni.
Állandó teendőként olyan 6 körül kell nekiállnom a szendvicskészítésnek (magamnak), gyümölcsdarabolásnak (Ákosnak, mert akkor garantáltan megeszi), teafőzésnek (szintén Ákosnak, mert apjával kettesben egy thermo kulacsot bírtak venni a suliba, abba meg langyos tea dukál - bár ez határozottan pénztárcakímélőbb, mint bármi más). Aztán megetetem a nyuszit (ő várná már korábban is, de ha másra bízzuk, úgysem kap korábban, ezért próbálom a későbbi reggelihez szoktatni), utána gyorsan fel szoktam öltözni (vagy kikészítem előző este a ruhámat, vagy fejben már megvan, mit húzok magamra, mert tudom, reggel nincs időm és agyam gondolkodni ezen), meg még bekészítem a mosást, ami majdnem minden napra jut, hogy a fél 7-kor ébredő fiúkat tárt karokkal várhassam.
Most hogy elkezdődött az iskola, Ákos köhécselt egy-két este-reggel, így észbe kaptunk, hogy kéne a szokásos vitamint, immunerősítőt kezdeni, azt is kiadagolom reggelente. Ébredeznek, isznak, aztán kezdhetjük az öltözködést és a reggeli készülődést. Ábel már tegnap elkezdte, hogy nem akar oviba menni (ez elég gyakran el szokott hangzani itt nálunk, de mindig arra jutunk, hogy csak ébredés utáni nyűg ez nála, mert egyébként meg jó kedvvel megy be és jól érzi magát - szerzett már pár sérülést a pörgés közben). Én - most még sikerült mindig - 7 előtt 10 perccel indulok itthonról, addigra már ruhában nézik a mesét.
A táskát már előző este bepakolja az iskolás, arra nincs gond. A harmadik napon itthon maradt az egyik könyv, hiába, kiesett a rutinból, ezért aggódik miatta és többször megkért bennünket, hogy ellenőrizzük. Most azt próbáljuk bevezetni, hogy a két évig érdemtelenül alig használt íróasztala is aktív részese legyen a mindennapjainknak, ezért fent tartjuk a könyveit. Igaz, most lépcsőznie kell, de szeretnénk odaszoktatni, mert - ahogy tavaly is elhangzott, és idén is ezt harangozta be az új napközis tanítónéni - már számíthatunk itthoni tanulásra is, azt meg csak jobb megoldani a saját kuckójában. Az már biztosnak tűnik, hogy a hétfő-szerda ilyen lesz, mert a gyógytorna éppen tanulási időben van, ezért akkor biztosan haza fogja hozni a házi feladatot, sőt a tanulnivalót itthon ki kell kérdezni. Sajnálom kicsit miatta, de ez a napirend most így alakult. És a fociról még mindig nem tudunk semmit, csak reméljük, hogy nem ütközik a tornával, mert szeretne járni. Amikor az új tanítónéni ismerkedés közben feltette a kérdést, ki mit szeret, Ákos a matekot és a focit mondta. Ez azért cuki, mert bár az elsőben tényleg jó, a másodikban azért korántsem a csapatuk erőssége, de azt nagyon becsülöm benne, hogy nem lustálkodik, hanem fut mint az ördög a labda után (tavaly egy meccsen volt szerencsénk látni). Meg aztán végül is az a lényeg, hogy ő élvezze és közben mozogjon.
Tegnap megvolt az első szülői értekezlet. Az új tanítónéni kezdő, kicsit bizonytalan, reméljük belejön majd. Elég kevés információt kaptunk, plusz dolgokról (mint versenyek, házi plusz feladatok, versenyek) nem nagyon esett szó. A napközis tanító már sokkal tapasztaltabb, pörgősebben, gyakorlatiasabban állt mindenhez. Érezhető némi feszültség közöttük, az idősebb odaszúr néha a fiatalabbnak - nagyon remélem, hogy ez csak átmeneti zavar köztük, mert nem hiányzik senkinek ezt látni, hallani. Tőle tudtuk meg végül, hogy mikre figyeljünk a tanulás tanításában, milyen tanácsokkal lássuk el a gyerekeket, milyen módszerrel ellenőrizzük őket leckeileg és tudásilag. Az elmúlt napokban már belenyugodtam a döntésembe, hogy idén nem jelentkezem képzésre, és most megerősítve látom magam ebben: kellünk most mindketten itthonra stabilan, elegendő időben már csak a családi nyugalom és egyensúly érdekében. Aztán lehet, hogy kicsit fel is fújjuk ezt a harmadik osztályt, de amikor azt mondja a tanítónéni, hogy a harmadik nagyobb váltást jelent, mint az alsóból felsőbe menni, úgy érzem, lehet némi alapja.
Na, szóval, elkezdődtek a hétköznapok, megvannak a terveink, melyik napon mi van, mit ütemezünk benne (nem elfelejtkezve az óvodásról, aki szintén figyelmet igényel). Most már csak bele kell szoknunk a rutinba. Gondolom, mondanom sem kell, a könyvtári könyvek ott figyelnek, ahova leraktam hétvégén. Vége a jó világnak és az esti lazaságnak.

2017. szeptember 3., vasárnap

Beindult az ősz

Ez a tegnapi munka csak arra volt jó, hogy megállapítsuk, nincs ott a helyünk egy ilyen rendezvényen. Jó, volt benne azért pozitívum is, például mivel a társszervező az én régi (első "szépruhás") munkahelyem volt, összefutottam pár régi ismerőssel. Volt, aki elkerekedett szemmel nézett rám, és jól megölelgetett, volt, aki köszönt, de szerintem nem tudott hova tenni. Egy időre úgy éreztem, visszaforgattuk az idő kerekét, felidéztem, amikor még frissdiplomásként beragadtam kicsit a főiskola alatti megélhetésért végzett munkában (konkrétan egy kis közértben árultam, ahol korábban a sörös rekeszeken írtam a szakdolgozatomat), ahonnan még mindig nem "normális" munkahelyre mentem tovább (bár a szándék megvolt bennem, de aztán úgy alakult, hogy az irodai munka helyett egy kis dobozos autóval jártam az ország benzinkútjait, és mindenfélét árultam nekik), és végül (amikor már elegem volt abból az életből, meg abból is, hogy állandóan lerobbant az autó, amivel jártam) kikötöttem ezen a munkahelyen. Ez a munka volt az, amikor reggel nem sört rendeltem, vagy nem az ország keleti felébe indultam édességgel, játékokkal megpakolva, hogy aztán ki tudja mikor érjek haza, hanem tényleg szépen felöltözve, kulturált körülmények között, szinte már a tanultakat is hasznosító munkát végezhettem. Legalábbis az elején még hittem benne, aztán persze már látszottak a visszásságok ott is. De köszönhetek ennek a munkának barátságokat, kapcsolatokat (sőt a későbbi munkámat is, amire álmomban sem gondoltam volna korábban), és jó visszaemlékezni azokra az évekre (főleg, hogy öt év múlva kiszálltam belőle).
Aztán pozitívum volt még a szombatban, hogy a munkatársakkal viszont baromi jól szórakoztunk. Volt konkrétan egy időszak, amikor már tudtuk, hogy felesleges volt eljönnünk könnyesre röhögtük magunkat. A rendezvény egyébként jól szervezett volt, láthatóan sokan jól érezték magukat, de el voltak foglalva a mindenféle sporttal, főzőversennyel, nem akartak kapcsolatokat építeni (legalábbis nem velünk) vagy képzéseket venni. Hát, most már ezt is tudjuk. Ahogy azt is, hogy mégis csak kell valami plusz, ami-  még ha nincs is köze ahhoz, amit kínálunk - vonzza a tömegeket. Az is elég régen volt, amikor az előző munkahelyemen a marketingesek egy hasonló rendezvényre csokiszökőkúttal mentek ki - emlékszem, hogy meglepődtem, de persze bevált, tolongtak az emberek körülöttük. Na, ilyen nálunk nemigen lesz, de azért megnézném a nagy-nagyfőnök arcát, amikor felvetünk egy hasonló ötletet.
Amíg én feleslegesen múlattam az időt, itthon is zajlott az élet. A családfő a fiúk aktív segítségével összerakta Ábel íróasztalát, majd összerántotta az emeletet, aztán a teraszt is, sőt ebédet főzött, palacsintát sütött. Ilyen háttérrel azért könnyű nekem, nem? De azért jó volt hazaérni délután hozzájuk.

Úgy egyébként meg tűkön ülünk, és várjuk, hogyan alakulnak majd a napjaink. Órarendet még nem láttunk, nem tudjuk, mire számítsunk. Nem tudjuk még, mikor mik várhatók (úgy mint órákon kívüli elfoglaltságok az iskolában, és az óvodában). Ezek mind a következő napokban, hetekben derülnek ki, és csak akkor tudunk a tanévre berendezkedni.
Részben emiatt is, meg mert talán máshova helyeződtek a hangsúlyok is, meghoztam döntést (asszem' legalábbis, hogy végleg eldöntöttem), most (még) nem leszek coach, és nem kezdem el a képzést, amit fontolgattam. Amúgy is voltak kétségeim, hogyan fér bele egy szinte minden péntek délutánt és szombatot lefedő elfoglaltság az életünkbe, ami vizsgaidőszakban meg sok tanulással jár (bár a családfő vállalta volna azt is, hogy ő még jobban odateszi magát itthon), de hosszas vacillálás után be kellett látnom, hogy most inkább mást kell előre sorolnom. Nagy hiányosságom a nyelvismeret (mármint a szintje), ezért úgy döntöttem (a családfő egyetértésével), hogy inkább nyelvtanfolyamra jelentkezem. Egy bölcs kollégám (is) tanácsolta ezt (bár ő olyan szempontból vetette fel, hogy később inkább egy mesterképzésre jelentkezzek, ha még mindig tanulni akarok, amihez kell a nyelvvizsga), és azt is megemlítette, hogy a nyelvtanulás nem leányálom, főleg az én koromban egy komoly motiváció sem ártana. Az pedig, hogy Ákos is most kezdi az angolt (egy angolt emelt szinten oktató iskola diákjaként), eléggé ösztönzőleg hat majd rám is (remélhetőleg). Már ki is néztem az iskolát (praktikus szempontok is domináltak, itt a kerületben, két hétköznap esti időponttal), írtam nekik, és egy napon belül válaszoltak (ez egy nagy piros pont számukra). Arra meg, hogy Ákosnak, aki nulláról indul nyelvtanulásban, mennyi idő kell, hogy meghaladja az én szintemet, lehet téteket tenni. Mert hogy eljön ez az idő is, az tuti.

A munkán és tanuláson kívül vannak azért más terveink is. Például most hogy megérkezett a hidegfront, elkezdtem vágyni a szép színes őszt, amikor gesztenyét gyűjtünk, és kirándulunk egyet erre-arra. Alig három hét múlva lesz az a kerületi kerékpáros verseny, amire ismét benevezünk. Eszünkbe sem jut komolyan venni az ilyen versengést, ennek sem az a célja, de tavasszal, amikor szintén részt vettünk rajta, nagyon jó érzés volt egy hatalmas tömeg részeként letekerni a távot.
Formálódott még egy őszi összcsaládi összejövetel, ami, ahogy nézem a FB-os családi zárt csoportban az egyezkedést, nemigen fog összejönni. Őszintén szólva nem is bánom, mert ahogy tolódik az időpont, egyre hűvösebb lesz egy ilyen szabadtéri bulihoz, és lutri, hogy ha haza is utazunk, nem esőbe torkollik-e az egész. És hát tudjuk, hogy ha valami jól sikerült már kétszer is, nem szabad túl sűrűn megszervezni, mert elveszítheti a varázsát - ezért talán nem is kell erőltetni.
Ugyanilyen kérdéses, milyen időnk lesz az Őrségben az őszi szünet alatt, de azért várjuk már azt is. Legfeljebb jól felöltözünk, ahogy a szomszédasszony mondta.

Ma pedig bekuckózunk mi is itthon, és délután átcsattogunk szembe a suliba (bár kérdés, hogy milyen idő lesz), és hivatalosan is elkezdjük a tanévet.

2017. szeptember 2., szombat

A mi első tanítási napunk

Na, hát ennyit a jó alvásról! Ma már 3 után már ébredtem. Mondjuk ezt betudhatjuk a frontnak - legalábbis reménykedem.
A mi szeptember 1-jénk viszonylag jól telt. Nem volt ünneplőruhás-iskolatáskás fotózkodás. Amíg ki nem mentünk az udvarról, még szinte arról is elfelejtkeztem, hogy kezdődik az iskola. Két gyerekkel lenni jó, sőt plusz gyerekkel is jól alakulnak a napok, de eggyel néha még kellemesebb. Mindegy, melyikük részesül abban a szerencsében, hogy itthon lehet valamelyikünkkel, ő is élvezi, mi is, hogy csak egymásra lehet figyelni (na, meg a teendőkre, amik adódnak). Szerintem kell is néha ilyen, hogy csak az egyikük van itthon, a másik attól még megy az intézményébe. Hiába nincs semmi extra, élvezik a kizárólagos figyelmet. Most éppen az iskolás járt jól.

Délelőtt elég aktív voltam, megejtettem a heti takarítást, hogy a családfőnek ne kelljen vele szombaton bajlódnia, amíg én dolgozom. Közben kihasználva, hogy van idő, viszont az udvar nyugis és üres, kiengedtem Jucikát, aki aztán elbóklászott kint, aztán egy órácska után vissza is jött a házba, csak a helyére nem akaródzott neki beugrani, én meg már sürgettem, csalogattam egy fél almával, hogy fel tudjak mosni. Végül kegyeskedett szót fogadni (nem szeretem elkapni és visszatuszkolni, jobb mindenkinek, ha ő magától dönt úgy, hogy ideje visszavonulni).
Közben folyamatosan járt a mosógép, a ruhák mellett még a paplanok is sorra kerültek, jó volt a lengedező ruhákra nézni. Aztán betuszkoltam a könyvtári könyveket a bicikli kormányára felfogatható táskába, és elindultunk a könyvtárba. Ákos már elég rutinosan közlekedik, de a sok kereszteződés miatt azért van bennem para, nem szívesen engedem az úttestre, én meg nem járok a járdán - így nagyon kellett rá figyelnem.
De elvergődtünk először a könyvtárig, majd amikor - tekintettel arra, hogy a könyvtár felújítás miatt másfél hónapra bezár - jó sokat könyvet kikölcsönöztünk (igen, abba nem gondoltam bele, hogy még ha nagy nehezen bele is férnek a táskába, a súly elhúzza majd a kormányt), utána átcsattogtunk a túloldalra. Gondoltam, itt az ideje, hogy megmutassam a mi nagyfiúnknak a mexikói éttermet, amit mi ketten a családfővel egyszer már kipróbáltunk. Reménykedtem benne, hogy találunk olyan kaját, amit ő is megeszik. Szerencsére volt gyerekmenü, mert különben éhen maradt volna.
Hazaérve lerogytam kicsit, és már majdnem bealudtam, amikor csörgött a mobilom munkaügyben. Péntek délután, ráadásul szabadság alatt - bevallom, nem vettem fel. A hívó már nem először hív estébe nyúlóan, persze amikor meg kellene, nem jelentkezik, majd megtanulja egyszer.

Délután aztán a szokásos időben hazaért az óvodás a dolgozó apjával, a kezében egy apróra hajtogatott szórólappal. Ő olyan kis hörcsög, mindent begyűjt (néha fák termését, vagy egy egy pici faágat hoz, amit aztán meg kell őrizni), és a bátyjával ellentétben, ő nem csak birtokolni akarja ezeket az egyébként totálisan felesleges dolgokat, de úgy eljátszik velük, mintha valami hiperszuper drága játékok lennének. A szórólapot is legalább egy órán keresztül hajtogatta így-úgy, közben dünnyögött, szerepeket játszott, vacsoránál pedig hozta magával az asztalhoz (mindig, szinte minden egyes alkalommal ebédel velünk egy plüss, egy műanyag figura, egy legó vagy egy katona - az éppen aktuális kedvenc mütyür). Ez a papír most a szokásos, óvodán keresztül rendelhető foglalkoztató füzetekről szól. Persze egy-két játékot is rányomnak, már miért ne nehezítsék meg a szülők életét, de hamar letisztáztam vele, hogy ebbe a házba több játék most nem érkezik. Viszont az egyik sorozatot a füzetekből megrendeltük. Nyáron - úgy tűnik - kedvet kapott az ilyenekhez, én meg örülök neki. (És ha már nyár, meg fejlődés: úgy tűnik, mozgásilag is sokat fejlődött a kicsink. Úgy mászik fel mindenhova, mint egy kis majom. Eddig is kitartó volt, de most újra és újra meglep bennünket, mert nem adja fel, és ráadásul sokkal összeszedettebben csinálja. Az más kérdés, hogy nem mindig tud utána lejönni, de megoldja: nyaraláson például távolról figyelve láttuk, hogy fent ragadt valahol: megkért egy arra járó hölgyet, aki aztán szólt egy fiatal pasinak, és levették, mire odaértünk, hogy segítsünk.)

Aztán családfővel leültünk kávézni és beszélni, mert több napirendi pontunk is akadt. Először a bevásárlólistát vettük elő, de a hétvégi menü nem állt össze, amit szombatra én javasoltam, az nem nyerte el a tetszését - mivel dolgozom és ő főz, ráhagytam a szombatit, a vasárnapot kitaláltam - ezt én készítem majd.
Ezt követően továbbléptünk a következő témákra. Döntést hoztunk bicikli-ügyben, fel is hívta az eladót, megrendeltük. Azért lett sürgető a dolog, mert három hét múlva lesz az őszi kerületi futó- és kerékpárverseny, amin ismét indulunk, és a távot Ákosnak letekerni egy kinőtt biciklivel sokkal nehezebb lenne. A jövő héten érkezik a járgány, és ezzel letudtuk a születésnapi ajándékát (ezt a tényt most is megemlítettük, nehogy elfelejtődjön november elejére, hogy ez az ajándék). A mostanit az öccse örökli, már várja, remélhetőleg nagyobb kedvvel gyakorol majd rajta.
A harmadik pont Ábel szobája, pontosabban az íróasztala volt. Hiába nem megy még iskolába, már jó ideje vacillálunk egy asztalon, mert a kis műanyagot kinőtte, meg az egyébként is kikerült az udvarra. És ha már elindult a nagyfiúsodás útján, gondoltuk, örülne neki, ha lenne hova ülnie, ahol tarthatja a mütyürjeit, íróeszközeit, és ezek most az iskolakezdésre tekintettel akciósak is voltak. Láthatóan örült az ötletnek, és amikor a hősies apja nekiindult, majd haza is szállította a dobozt, elkezdte sürgetni, mikor szereli össze.
Ami még mindig kimaradt (az iskolai cuccok összepakolása, felcímkézése, ami Ákost még mindig nem izgatja egy fikarcnyit sem), az valószínűleg vasárnap kerül majd sorra. Úgyis esős időt mondanak, így nem csábulunk el másfelé.


2017. szeptember 1., péntek

Utolsó nyári napok

Éppen a minap tudatosult bennem, hogy a nyári szabadságoknak, meg mindenféle programoknak köszönhetően kicsit normálisabb lett a napi ritmusom, este tovább ébren voltam és reggel csak 5-6 között ébredtem. Erre tegnap este úgy elaludtam valamikor fél 9 előtt, hogy csak na, még arra sem emlékszem, hogy a fiúk lejöttek lefekvés előtt. Pedig annyira nem is volt vészes a hét eddigi része és a nap sem.
Az iskola előtti hét szerintem egészen jól telt, telik. Ákos jól elvolt a kisbarátnőjééknél két napot (bár a második reggelen kicsit el kellett vele beszélgetnem, hogy legyen már visszafogottabb, halkabb, nyugisabb, ne olyan hangosan létezzen, de eredményesnek tűnt a fejmosás, ahogy hallottam).
Aztán a gyerekek szerdán apjukkal és egy játszótárssal kiegészülve még egy szuper fél napot eltöltöttek a Tarzan parkban. A családfő kitett magáért, a négyórás belépőt öt perc híján kitöltötte velük, és végre teljesülhetett az óhajuk, mert az időjárás is barátjuk volt, fürdőruhába átöltözve kiélvezhették a park vizes részét is. Én ezen a napon délelőtt és délután is az új épületünk megnyitóján voltam, a kettő között dolgoztam, este mire hazaértem, a fiúk már aludtak.
Az ünnepségen történt, hogy az egyik új kolléganőt, akivel már találkoztunk pár napja, hirtelen újra meglátva olyan ismerősnek tűnt. Elé is álltam, hogy mesélje már el, honnan jött, mert szerintem én ismerem őt. Két előző munkahely, előtte egyetem - nem rémlik semmi. Aztán mondja tétován, hogy hétvégenként lovasoktató - és akkor beugrott, hogy a lovasiskolában láthattam, csak éppen ott nem olyan halk szavú és fekete szoknyás-fehér blúzos oldalát ismertem meg. Mondtam a nevem, és mosolygott, hogy aha, így már tudja, ugye szoktam e-mailt írni nekik időnként. Hát, kicsi a világ. 
Aztán tegnap én következtem a sorban, de már csak két gyerek volt rám bízva, Ábel ismét ment óvodába. Minden vágyam a nyugis itthonlét volt (természetesen nem úgy alakult), de - miután megfőztem az ebédet, kiteregettem a reggeli mosást - azért kerekeztünk egyet a KRESZ-park felé, meg fagyiztunk, és egy játszótérnél is megálltunk. Alig egy órát töltöttünk itthon, újra nyeregbe pattantunk, és elmentünk az egyik osztálytársék házához, ahol egy új osztálytárs barátkozását elősegítendő a háziak házibulit szerveztek. Ákos egyedüli fiúként jelent meg, de ez egy csöppet sem zavarta. Amikor három óra múlva értük mentem, a harmadik üzenetemre jelent csak meg az udvaron. Utána már csak nemet kellett mondanom a kisbarátnő próbálkozásaira (nem maradunk még 20 percig, nem megyünk be hazafelé a játszótérre - nem is értem, egésznapos csellengés, játék után még hogy van energiájuk máshol folytatni), hanem hazakerekeztünk. Először a kiscsajt adtuk le otthon, majd Ákossal mi is hazaértünk.
Ezután még megvívtunk a medence-szörnnyel (ami ugye ahogy kiszedi az ember a dobozából, soha többé nem lesz olyan kicsire összehajtható, hogy visszaférjen), utána már csak az esti rutin következett.
Mára vágynék egy hosszabb biciklizésre, ez ellen még Ákos sem tiltakozott tegnap, de lehet, hogy csak itthon maradunk, és becsomagoljuk, összepakoljuk az iskolai cuccait. Csak ideje már ennek is, nem? Még valamikor be kell ugranom a munkahelyre is a szombati kitelepülésünkhöz egy mobilpultért, de azt lehet, hogy csak szombaton reggel ejtem meg. És bár nálunk nincs ma tanítás, talán még az évnyitós öltözékét (és az egyebeket is) kivasalhatnám vasárnapra. Eh, mégis csak vannak kötelezettségei az embernek, elleszünk ma is, szerintem...