Múlt 2012.

Sétálós (06.04.)

Az első négyesben megejtett sétának már az előkészületei sem egyszerűek, inni- és ennivaló, illetve ruhanemű és közlekedési eszköz mindkét aprónépnek elengedhetetlen. A fokozott koncentráció érthető, most először kellett már duplán mindenre gondolnunk, ennek köszönhetően csak a saját igényeink merültek feledésbe, és mi, felnőttek továbbra is innivaló nélkül kornyadoztunk a melegben. A "biciklizéshez vajon mennyi ruha kellhet" és a "mit adjak egy ilyen apró gyerekre élete első sétája alkalmával" kérdéskörök körbejárását követően felmerült a "mit adjak magamra" is, mivel a közelmúltban hordottak már lecsúsznak, a korábbiak pedig még nehezen jönnek föl, no de, aki időnként lead, majd felszed kilókat, annak sok minden fellelhető a ruhatárában. A babakocsi pedig - ráadásként - ápol és eltakar.














Jó volt, bár könnyebb lenne, ha senki nem jönne szembe, az út nem kanyarodna és döcögne, és egyébként is totálisan veszélytelen lenne egy bicikliző ördögre nézve, mert akkor mi sem ugráltunk volna felváltva utána, előtte és mellette, mikor mivel hozta ránk éppen a frászt. A séta közepe táján a babakocsi tolását már nyugtató kiváltságnak éreztük mindketten és versengtünk érte.

Gyerekszáj LV. (06.03.)

Kuponújságot lapozgatva: "Anya, veszünk neked ilyen tollat, amivel a szádat lehet színezni?" (megfejtés: rúzs)
----------
Újabban, ha az érdekei úgy kívánják, visszaél azzal, amit tőlünk hall, így egyik este azt mondja, hogy: "Én is akkor szeretnék fürödni, amikor a kistesó. Ígérem, hogy nem hangoskodok. Kééééérlek!", de amikor még játszana: "Anya, tudod, hogy én nem tudok csendben maradni."
----------
Reggeli előtt: "Vágd szét a kiflit kis darabokra, ahogy a hangyák is felvágják az ennivalójukat!"

Sportolós III. (06.02.)

Miután tavaly ilyenkor néhány hét járás után kétszer is átvágott bennünket a palánkon és miután kibumliztunk a tanyára, nem volt hajlandó felülni a ló hátára, úgy döntöttünk, megvárjuk, amíg nagyon akarja. Hát most nagyon akarta, már hetek óta kérte, hogy vigyük el lovagolni. Megtettük. Meglátjuk, most jobban értékeli-e.
Szemtanúk beszámolója szerint nagyon ügyes volt (pl. almaszedést imitált a ló hátán ülve), fültanúk szerint  pedig ott is folyamatosan szövegelt és szóval tartotta az oktatót.



















Testvérek (06.02.)

És arról, hogy milyen ő, és milyenek ők együtt, lehetne sokat írni, és mélyebben belegondolva tanácstalanul vonogathatnám a vállamat is. Nemhogy egy 3,5 éves, egy alig kéthetes gyermek sem viselkedik nagykönyvszerűen, viszont abban nagyon is egyformák, hogy ha valamit leírok vagy kimondok róluk, másnaptól - azután, hogy titokban elolvasták a bejegyzésemet vagy valaki beszámolt nekik az elhamarkodott kijelentéseimről - totálisan ellentétesen viselkednek. Naná, hogy fokozottan igaz ez, ha jóságukat vagy szófogadásukat, esetleg nyugalmukat dícsérem.
Így csak halkan merem mondani, hogy a pici ugyanolyan csücsöri szájjal alszik, ugyanúgy viszonylag hamar megszokta a fürdetést, bár ki tud még borulni a hirtelen, a fürdőszobában még ijesztőbbnek tűnő zajoktól, de leginkább attól, hogy a kaját csak az esti tisztálkodás után kapja meg, még akkor is, ha eljátssza a szegény éhező csecsemőt.






Napközben általában még eszik és alszik, de egyre gyakrabban kapom rajta, hogy akár fél-, egy órát is elnézeget az ágyában heverve. Az evése teljesen hektikus, néha két óra elteltével lerágja a nyakamról a húst, máskor pedig négy teljes órát alszik végig mukkanás betevő nélkül. Jó szokása, és reményeink szerint ezen még csak javítani fog, hogy éjszaka végképp nem tartja a háromóránkénti reklamálás menetrendjét, szegény, gyermeke nyekegésére füle botját sem mozgató és vígan tovább horkoló anyját szüleit kímélve egyszer, néha kétszer ébred. Mindezekért cserébe a fürdetés után képes két órát is nézelődni, szunnyadni, nyekegni, majd egyre hangosabb méltatlankodni, elérve így, hogy az esti műszakban megfáradt szülei ne ihassanak nyugodt szívvel bárminemű alkoholt, miközben némán merednek maguk elé ne pihenhessenek le a tévé elé. Ilyenkor aztán némi tanácstalan szülői eszmecsere után megkínáljuk némi élelemmel, aminek nekiesik, majd kb. 10 ml után pihegve elalél, mint aki baromira elfáradt. Az ettől még inkább tanácstalanná váló szülő ilyenkor halkan beteszi az ágyába, ahol őkelme alig negyedóra után, ráeszmélve, hogy őt már megint letették aludni, újra kezdi a reklamálást. Kár, hogy a karácsony még soká várható, mert mi szerintem azt kérnénk az angyalkáktól, hogy a pici gyermekünk ne este, inkább napközben legyen ilyen aktív és mozgékony.
Fontos még megemlíteni róla, ha egyszer valahol elveszítenénk, van neki különleges ismertetőjele: a jobb lábán az ujjak (talán helyhiány miatt?) kócosan nőttek, minden második picit bentebb van a többinél.

No, és hogy mindehhez hogyan viszonyul az a gyermekünk, aki 3,5 évig birtokolta figyelmünk egészét és még egy picit ráadásként, arról szintén lehetne pozitívat és ha nem is negatívat, de bizonytalan vélekedéseket írni. Tudjuk, látjuk, hogy szereti a picit, és mintha elég jól viselné az egyeduralkodása végét is. De hosszú távú következtetéseket még nem vonnánk le ebből az alig két hétből, inkább figyelünk rá, és néha füldugóval nyomjuk el a hangját nyelünk nagyokat, ha már nagyon feszíti azokat a bizonyos húrokat.







Az élet végül ismét átírta a témában formálódó mondataimat, a bölcsődei gondozónőjének sorait tegnap kaptuk kézhez, talán nem lenne ellenére, ha tudná, hogy szó szerint idézem őt: "Ákos az otthon történt eseményekről részletesen beszámol, gondolatai testvére körül forognak. A nap folyamán sokszor mesél Ábelről. A játékbabákon megmutatja társainak, hogy hogyan kell etetni, fürdetni a babákat, és mondja is, hogy "ezt anya is így csinálja". Étkezés közben elmeséli, hogy "ezt Ábel nem tudja megenni, mert neki még nincs foga"." (Csak halkan merül föl bennem a kérdés, hogy vajon mi mindenről számolhat még be bent...) Ő nagy kisfiúnk, és - még ha tegnap kétszer is veszett el bevásárlás közben - általában imádjuk.






Egyébként III. (05.31.)

...az egyre idősödő húgom közeledő születésnapja alkalmából kiszámoltuk ma anyuval, melyikük mennyi idős. És így utólag is meg kell állapítanom, nemhogy az én reflexeim, az övéi is nagyon jól működnek. Egyébként hogyan tudtunk volna mindketten elugrani a tegnapi meglepetésszerűen kilövelő kaki-űrhajó elől úgy, hogy ne találjon el egyikünket sem? Az viszont ebben az esetben is igaz, hogy - a népi bölcsesség szerint a mindig a megkent felével a porban landoló zsíros kenyér esetéhez hasonlóan - a sárga tengeralattjáró űrhajó is csakis a színes szőnyeg nyersfehér részein landolhat. Mindezt megkoronázandó, az épen maradt bébiruházat pedig - a sárga üstökös nyomait szemlélő felnőttek lankadó figyelmét kihasználva - lepisilhető, így teljes a siker, és a szőnyegsúrolással párhuzamosan a ruhacsere is indulhat.

Egyébként II. (05.27.)

...az elmúlt egy hétben egymást érték az olyan feltételezéseim, amelyek gyakorlatilag felmerülésük pillanatában megdőltek:
  • "Amíg a szülőtárs vásárol a nagyobbikkal, lesz egy kis időm csendben magam elé bámulni, mert a kisebbiknek szerencsére van még minimum egy órája a következő étkezésig."
  • "Ha már a nagyobbik felébresztett hajnali ötkor, átveszem a bébiőrt a szülőtárstól, és a következő etetésig még alszunk egyet."
  • "Miután már teletolta a pelenkát kaja közben, tisztába is teszem, úgysem jön már több cucc belőle."
  • "Ha fürdés előtt egy félórával a nappaliban rakjuk le, nem alszik el a nyüzsgéstől, és könnyebben kiüti magát utána."
  • "Most hogy mindkettő ágyban van végre, megnézhetünk egy filmet."
  • "Kiönthetjük azt az egy-egy pohár bort, úgyis rögtön mindkettő alszik és mienk az este."
  • "Várok még a szülőtársra, biztos nehezebben alszik el a nagyobik, ő pedig arra vár és nem nyomta el a buzgóság ott a szőnyegen."
  • "Ha berakok neki egy mesét, és inni is kapott, azt a negyedórát kibírja anélkül, hogy lentről ötpercenként kiabálna fel valami nyűggel, amíg etetem a kicsit."
  • "Lefotózom a kicsit, olyan édesen alszik, a vakut úgyis kikapcsoltam."
Buborékos (05.27.)















Tesztes (05.27.)

Fogalmazgattam egy frappáns felvezető szöveget a gyermekeink hasonlóságáról, amikor az élet felülírta a formálódó mondatomat:
Apa mutatja a telefonjában az egyik fotót: - Nézd csak, ez is milyen jól sikerült!
Gyanútlan én: - Aha! És emlékszel? Ákosnak is van hasonló képe.
Diadalmas ő: - Igen, tudom, ez Ákos.
Talán nem a leginkább hasonlatosakat sikerült összeszedni, de most felmerült bennem, hogy talán én sem tudom, melyik kép melyik gyerekről készült, ha csak úgy elém teszik őket:


És a bónusz:


Beszámolós II. (05.27.)

Szöveges változatban is:
Hát bizony másodjára sem könnyebb, de mivel már tudni véltem, mi vár rám, jobban féltem tőle egy fokkal mégis tudatosabban készülhettem rá. Bár az ember lánya ilyenkor nem hogy úrinőnek, még nőnek sem igazán érzi magát, mégis találhatók olyan kapaszkodók, amik a gyorsabb felépülésre ÖSZTÖNÖZNEK. Először is, és talán ez a legfontosabb, az otthon bennünket váró másik gyermek képe és hiánya az, amitől az ember összeszorítja a fogát és újra föláll az ágyból. Igaz, hogy a büdös kölke láthatóan kellemesen töltötte ezeket a napokat is, de a remény élt bennem, hogy mégis örülni fog, ha már mindkét szülője otthon lesz.
Ott van még a szülőtárs iránti figyelem is: ő már végigküzdött velünk egyet, és kellőképpen aggódott akkor is, most is, nem nehezíthetjük a lelkét tovább, éppen elég könnyet látott és átkozódást hallott tőlünk.
Aztán volt egy ijesztő jelenet is, amitől az érzett fájdalom, illetve a fájdalomtól való rettegés háttérbe szorult, amikor a nyálát félrenyelő apró csomaghoz pattanni kellett - bár végül a hívógombra reagáló személyzet mégis gyorsabban ért be.
No, és a papíremberségtől való félelem, és a szomszéd szobában lábadozó friss anyuka meglepően egyenes tartása és csinos pizsamája legalább annyira hatott az egómra. Ha harc, hát legyen harc! - a második napon túlestem a hajmosáson és a délutáni folyosós köreimet már én is az egy fokkal csinosabb pizsamámban róttam.
Az ember lánya, bár az öröme határtalan, egyben elég nyomorultul is érezheti magát, ilyenkor talán még nehezebben viseli a környezetében tapasztalt KISZÚRÁSOKAT. Például a minden bizonnyal nagy gonddal megtervezett fürdőszobába olyan ember vásárolhatta a pici kukákat, aki egy dolgot életében még nem csinált: nem szült, nem próbált belegyömöszölni semmit sajgó sebbel egy ekkora tárgyba.
A császár másnapján beköszönő, allergiásnak tűnő köhögés, az elmúlt hónapok fejfájás-mentessége után rögtön visszatérő frontérzékenység szintén nem lélekemelő, ahogy a szülőtárs - korábban már említett - napi két-három könnyezésbe fulladt viccelődése sem a felépülést segítette elő.
A túlélésben azért mégis segített - most is, ahogy az élet egyéb területein is - a finom HUMOR (tekintve, hogy a kevésbé finom csak sírást eredményezett), amiben a szülőtárs mindig partner szokott lenni. Diszkrét összevigyorgásaink tárgyai és apropói néha akár morbidnak is tűnhetnek, nem is mindegyik írható itt le. De a műtétre (illetve a szülésre, mert számomra a szülés így néz ki) felkészülés során szétdurrantott vénám, de még a kifelejtett előkezelés is - bár némi rémülettel is töltött el - valahogyan (össze)mosolyogtató is volt. Bizonyára a kedves, de kicsit kelekótya szülésznő személyisége keltette bennünk ezt az érzetet, ugyanakkor viszont csak remélni tudtuk, hogy nem ő lesz a műtősnővér, mert tutira bennem felejtene valamit. (Mondjuk speciel azt hallottam, amikor a végefelé megszámolták az eszközöket és minden megvolt.)
És bár hat órával később talpra vergődve minden voltam, csak úrinő nem (tény, hogy ezek a napok nem erről szóltak), utólag már az ott tapasztaltakon is tudtunk élcelődni.
Az egyik jelenet pedig, miközben nekem az ágy szélén egyensúlyozva folytak a (nem éppen öröm)könnyeim, míg a mindenben támogató apa a fájdalom csökkentése reményében az ágy előtt térdelve tartotta a túl magas ágyról lelógó lábaimat, attól lett utólag inkább pozitív, mint negatív élmény, hogy a vizitre akkor belépő orvosi gárda tagjai meghatódva kommentálták a látottakat.
Ha már műtét, akkor érdemes megemlíteni, hogy az általában ismert egészségügyi viszonyokhoz képest milyen ÚJDONSÁGOKAT tapasztalhattunk meg. A törődés, a figyelem nem sorolandó ide, hiszen az ember érzi, mi szól a fizetős szolgáltatás igénybe vevőjének, és mi jön természetesen a szolgáltatóból (és ez utóbbi személyiség kérdése is), de mégis volt lehetőség a kedves kérdések és együttérzés mellett még rinyálni is minden újabb, fájdalmasnak érzett kezelés fölött.
A műtőben már csak onnan is tudhattam, hogy minden simán megy, hogy az oldott hangulat jeleként - a kellemes zene mellett - félkábán hallhattam, ahogyan hastól lefelé például a motorozásról folyik az eszmecsere, míg a fejem mellettiek hol velem, hol az ott állomásozó apával csevegtek, sőt még a nagyobbik gyerekünk fotóját is megcsodálták.
A talán legnagyobb élményt pedig az adta, hogy a műtőtől kezdetekben húzódozó szülőtárs egy pillanat erejéig szemtanúja volt annak, ahogyan a gyerekünk félig megszületik, és a feje már láthatóvá válik. (Ezen aggódtam egy kicsit a jövőbeni rámnézése okán, de ő azt mondja, tényleg csak arra az egy pontra koncentrált, valahogy a körülmények ott nem számítottak.)
Mivel a második gyermekünk érkezését éltük túl át együtt, mindkettőnkre a MEGLEPETÉS erejével hatott, hogy egy újszülött milyen pici lehet, és igen, leellenőriztem, bármennyire is másképp emlékszünk, a prototípus-gyermek sem volt nagyobb, csak kicsit hosszabb. Mindennek ellenére valahogyan magabiztosabban nyúltunk és nyúlunk ehhez az apró csomaghoz, ahogy nálam sem merült fel a kérdés, ami az elsőnél bizony igen alig öt nap után az éppen dolgára távozó apa felé: "...és ha felébred, amíg nem vagy itt, mit csináljak vele?".
Ezzel egyenes arányban viszont valahogyan nagyon nagyra nőtt a már meglévő gyermekünk, az addig picinek, de legalábbis nagyon kicsinek látott kezek, lábak érzetre több méretet ugrottak, és a tény, hogy beszél (de még mennyit és milyen hangerővel teszi ezt!) és érzéseket változatosan fejez ki, valami csoda számunkra.
Az első napokban valahogyan furcsa volt látni, ahogy a szülőtárs egy, a már meglévőn kívüli másik gyereket szeretget, de most már kezdenek a dolgok a helyükre rendeződni: a babusgatás mindkét gyermekünk felé ajánlott és szükséges, bár a kisebbik hagy ilyen hosszú posztokat is írni néha órákig sem hallat magáról.
Hát így lettünk mi kétgyerekesek. Minden azzal az első tábla csokival kezdődött alig négy éve, és ez lett a vége.

Beszámolós (05.23.)

A képes változatú:
Az első találkozásra indulva:

"És ő itt a kistestvéred:"
Az újdonsült kétgyerekes apa és az új jövevény (vizilabdásnak öltözve) ismerkedése:

"Miért fotóztok már annyit?"

Eljött az idő, őt is hazavisszük, mégsem hagyhatjuk a kórházban:

"Oké, jó lesz ez a szoba!"

Még szégyellős egy kicsit: 

Az első kimozdulás csak a doktorbácsiig tartott:

...ahova aztán a fiúk nem kísérték be a család egyetlen női remegő lábú tagját, mert a kísérő személyzet apraja bealudt:


Egyébként (05.22.)

...
  • lehet ülve is aludni, akár kettecskén is a tévé előtt a kanapén;
  • amikor a megfáradt szülők - tévézési elképzeléseiket feladva - felvonulnak a hálószobájukba, a sarjak részéről - csakis felváltva - elkezdődik a hosszasabb alvás elleni szervezett akció;
  • amennyiben az aprónépnél sikerül a napközbeni egyszerre elalvást újra produkálni, ez a kivételes csoda a védőnői látogatás idejére esik;
  • császár után pár nappal allergiásnak lenni valamire, és köhögni nem túl felemelő érzés;
  • aki HumorHaroldot választ élete párjául, annak el kell fogadnia, hogy ez a vicces férfi napi két-három könnyesen fájdalmas röhögést idéz elő nála;
  • attól, hogy valaki kétgyerekes anyává válik, nem jelenti azt, hogy megtanult a ruha összecsöpögtetése nélkül enni.
  • És az igazán fontos dolgok is előtérbe kerülnek:
A nagyobbik gyermekünk köthártya-gyulladásának diagnosztizálását követően én: - Mi olyan szerencsétlenek vagyunk... ő: - Miért lennénk azok? Van két ilyen gyönyörű gyerekünk!

Éjszakás (05.21.)

Naná, hogy nem ártott egy pozitív hangvételű poszttal indítani az itthonlétet, mintha előre láttuk volna az első közös éjszaka történéseit. Természetesen Mörfi résen volt, a nehézségek nem ott és annál jelentkeztek, ahol és akinél számítottunk rá, de sima első éjszakát még csak hírből sem ismerhettük meg.
Anno a nagyobbik gyerekünkkel a kórházból hazatérve két teljes éjszakát töltöttünk felváltva fél-ébren, mert az új környezetnek, talán a rajtunk érzett szorongásnak is köszönhetően őkicsisége nem akart aludni, viszont mi annál inkább szerettünk volna. Egy rémisztő pillanatot is átéltem, amikor valamikor hajnalban a forgószékben ülve, a kis testet a kezemben tartva egyszer csak elnyomott a buzgóság, de rögtön ébredtem is, ahogy éreztem őt kicsúszni a kezeimből.
Második gyermekünk ezzel szemben - bár számítottunk nehézségekre - vígan aludt háromnaposan elfoglalt szobájában, mindössze kétszer kért enni, és utána a boldogan telerotyogtatott pelenka cseréjét követően csendben folytatta minden bizonnyal nyugtató álmát. Ehhez képest a mi nagy-kisfiúnk hajnalban szemfájdalomra panaszkodva, köhögve és eldugult orral jelent meg a szobánk ajtajában. Így a hajnali 2 óra kamillázás közben talált bennünket, majd némi újrarendeződésnek köszönhetően négyen négy külön helyiségben folytattuk nyugodt vagy kevésbé nyugodt álmunkat. A mai napot a két csemete elszeparáltan töltötte, a diagnózis szerint ez így is marad pár napig.
Hello kétgyermekes lét, viszlát nyugodt összeszokási remények, pá anyai pihengetés!
Még az éjszakát megelőzően, készülve az első nehézségekre, kimondtuk, amit kimondani fontosnak tartottunk: mi - tiszteletben tartva a családunk legfrissebb tagjának igényeit is - úgy gondoljuk, elsősorban az ő beilleszkedését, lehetőség szerinti hozzánk igazodását kívánjuk elősegíteni, és nem az eddig már kialakult és meglehetősen jól működő rendszerünk felborítását. Ennek jegyében első célunknak a nagyobbik gyerekünk fürdési idejéhez történő alkalmazkodásról született felnőtt-döntés, amit - a kis álomszuszékra tekintettel - természetesen jól fel is rúgtunk rögtön. A még be nem állt etetések és visszaalvások okán az első napra közösen felmentést adtunk a félnyolcas fürdés alól, majd - mivel kisMörfi is bele tud köpni a levesünkbe - mégis csak egy igen kapkodós egyszerre-fürdetést kellett beiktatnunk. Ehhez képest elég jól teljesítettük a feladatot: a nagyobbik sem maradt koszos, sőt a hajmosás is megejtődött, a kisebbiknek is sikerült megfelelő hőfokú és mennyiségű fürdővizet előállítanunk, közben a természetesen megtisztelt pelenkázót megtisztogatnunk, és még kaját is kapott a nyivákoló kiscsomag.
Kíváncsian várjuk a következő napokat.

Nyerős (05.20.)

Álljon itt a későbbi nehezebb pillanatok túlélésének elősegítése érdekében a tény, hogy nekünk, friss kétgyerekes szülőknek rögtön az első napon sikerült elérnünk azt, ami más frissek számára sokszor csak megközelíthetetlennek tűnő álom marad: a két kölköt egyszerre bírtuk alvásra. Nem szabad most azon hosszan elméláznunk, hogy az egyik (nevezzük "a nagyobbiknak") valószínűleg a nyár kb. maximum öt nappali alvásának egyikét éli meg éppen, miután az elmúlt napokban több fárasztó programmal megágyaztunk a mai nyugalomnak, a másikuk pedig (nevezzük "a kisebbiknek") reményeink szerint gyakorlatilag az alvás-evés-körforgásban leledzik egyébként is a következő hetekben, így ezen különösebben nincs mit csodálkoznunk.
Azt is sejtjük, hogy Nagyobbik vélhetően visszatér ahhoz a szülőfárasztó szokásához, hogy az itthon töltött napjain a déli órákban a szokásosnál is aktívabb lesz, míg a Kisebbik a szülőbarát körforgásba a hangos üvöltést elképzeléseink és elvárásaink szerint csak addig iktatja majd be, amíg lefutjuk a babaszoba-konyha-babaszoba távot az általa rövid időn belül igen megszeretett tartalmú cumisüveggel nehezítve.
A nehezebb jövő közeledtének rémét félretéve mi most annak örülünk, hogy rögtön az első négyesben töltött napon sikerült a könnyű kórházi diétának megfelelő ebédünket (egészségesen átsütött csülök körítve dupla adag pörccel nehezített sztrapacskával) nyugalomban elköltenünk. Mindezt egy hűvös, gyönyörűen rendben tartott otthonban - köszönet érte a családfőnek!
 (Most viszont egyre többször zúg föl a bébiőr, vélhetően elérkezett a mai második ebédidő.)

Élményes (05.17.) by Csapos

Élmények képekben, szavakban mondatokban...

Ez a kép tuti sokáig megmarad bennem. Szeretem ezt a mosolyt, ezt a pocakot. És így együtt már nem biztos , hogy újra láthatom még.

Az életben vannak nagy pillanatok. Ez az volt!

És íme Ő! Ő akit vártunk mindhárman és aki szerintünk (mármint szülők és a fényképek szerint) kísértetiesen hasonlít a tesóra. Szóval jaj nekünk.
Tudom lehetett volna ez a beszámoló bővebb, humorosabb vagy tudomis én milyen. De ma este nincsenek bennem szavak, csak érzések. És most megyek lefektetem a nagytesót. Jó éjt mindenkinek!



Nincsenek megjegyzések: